Szerelmes Gershwin – szerelem és szabadság a PészahFeszt nyitóestjén

Bíró Eszter hangsúlyozta, hogy a Pészah nem pusztán történelmi emlékezés, hanem élő, generációkat összekötő tapasztalat. „Talán az mindenki számára egyértelmű, hogy időszámításunk előtt XIII. századra teszik, amikor Mózes a legenda szerint és a történelemkönyvek szerint is kivezette a zsidó népet a rabszolgaságból egy 40 évig tartó barangolásba. Szoktam mondani, hogy a rosszból, a biztos rosszból valamifajta bizonytalanságba, de mégis talán a bizonytalanság reményre ad okot, és ezt a kivonulást, ezt a szabadságra való vágyódást.” – fogalmazott, amikor a kivonulás történetét idézte fel. A szabadság felé vezető út képe különös módon már ekkor összecsengett az est későbbi szerelmi történeteivel: mindhárom kapcsolatban ott volt a bizonytalanság, a remény, a kockázat. Bíró Eszter azt is kiemelte, hogy a hagyományok továbbadása a közösség egyik legfontosabb feladata: „Nem véletlen, hogy ennek a fesztiválnak az a címe, hogy Nemzedékről nemzedékre…Vagyis meséld el fiaidnak. Minden évben el kell mondanunk, először, amikor 3 éves, aztán amikor 6 éves a gyerek, és aztán végül majd ő fogja elmesélni az ő gyerekeinek.” A beszédének utolsó mondata pedig nyitottságot sugárzott: „Szélesre tárjuk az ajtót, hogy bárki, bármilyen vallású, bármilyen hovatartozástól függetlenül betérhessen hozzánk.”

Ezek a mondatok különös jelentést kaptak a Rumbach utcai zsinagógában.

A kupola alatt megszólaló jazz, az irodalom és a személyes történetek egyaránt a közösségi emlékezet részévé váltak. Az este így nemcsak fesztiválindítás volt, hanem egyfajta meghívás is: múlt és jelen, zsidó hagyomány és huszadik századi kultúra találkozása.

A „Szerelmes Gershwin” előadás első története Ady Endre és Dénes Zsófia, Zsuka kapcsolatát idézte meg. Nyáry Krisztián hangja már az első mondatoknál olyan volt, mintha egy századelős férfi vallomását hallanánk. Kissé fáradt, ironikus, mégis szenvedélyes tónusú, amely tökéletesen illeszkedett a költőhöz. A levelekben Ady a betegséget is csábításként használta: „Baj van a szívemmel… és most sújt, sirattat, aggaszt a már holnap bekövetkező 36 év szörnyűség.” A szavakban ott volt a költői póz és az igazi félelem is. A női válaszokat Náray Erika olvasta, aki egyszerre tudott erős és sebezhető lenni. Zsuka hangja nála nem rajongó, hanem figyelő és kétkedő volt: „A szeme valósággal megbabonázott… még sohasem láttam addig zseni szemét.”

A történet legmegrázóbb pillanata talán az volt, amikor Ady a házasságot gyógyírként ajánlotta: „Egészen más dolog, ha egy asszony szegődne mellém…az ő kedvéért igazán keveset innék és cigarettáznék…Eljössz hozzám feleségül?” A Rumbach csöndje ekkor szinte megállt. Náray Erika hangja erre nem romantikus igent, hanem szomorú belátást adott: a nő, aki menteni akar, de tudja, hogy talán lehetetlen. Az Ady-történet így egyszerre volt szenvedélyes és melankolikus, pontosan olyan, mint a Gershwin-dallamok, amelyek időnként, mintegy az események részeként felcsendültek.

A második történet Molnár Ferenc és Darvas Lili szerelmét hozta el a hallgatóságnak, amely már a modern, nemzetközi életforma világába vezetett. Nyáry Krisztián itt ironikusabb, szellemesebb hangsúlyokat adott, mintha maga Molnár beszélne. A drámaíró vallomása a szabadság és függés kettősségét mutatta: „Büszkeségem és dacom az egész világgal szemben, hogy én az ilyen párduccal akarok élni, mint te…nem azért kapaszkodom beléd, mert vissza akarlak hívni, hanem hogy vigyél ki innen.” A mondatok mögött ott volt a szenvedély és a félelem egyszerre.

Náray Erika Darvas Lili figuráját finom, visszafogott nőként formálta meg. Nem végzet asszonyát, hanem egy fiatal művészt, aki szabadságra vágyik. A történet végén Molnár híres mondata oldotta a feszültséget: „A tartós házasság titka a külön hálószoba. És az sem árt, ha van köztük egy óceán.” A közönség nevetett, de a humor mögött ott maradt a különélésre épülő szerelem keserédes igazsága.

A harmadik történet Füst Milán és Jaurus Erzsébet hat évtizedes, beteljesületlen, majd későn újraéledő szerelme volt – az est leglíraibb és legmélyebb része. Náray Erika hangja itt különösen megrendítővé vált: „A szívem véres…féltékeny, gyanakvó vagyok…rettenetesen szeretem.” A női szereplő egyszerre volt büszke, bizonytalan, majd önfeladó. Később, az időskori újratalálkozásnál a vallomás már szinte fájdalmasan tiszta: „Miért reszketek, ha rágondolok…hogy várom, hogy kinyújtsa felém a kezét.”

Nyáry Krisztián itt visszafogottabb, mélyebb hangon olvasta a férfi sorait, mintha az idő súlya nehezedne a mondatokra. A történet végén a két idős ember találkozása a Rumbach terében különös csendet teremtett, mintha a múlt és a jelen összeért volna.

A két színész hangja tökéletes párbeszédként simult egymáshoz. Nyáry Krisztián férfihangja intellektuális, kissé távolságtartó volt, amely mögött mégis ott vibrált az érzelem. Náray Erika hangja pedig minden női karaktert más árnyalattal formált meg: Zsuka józan, Darvas Lili független, Erzsébet pedig szenvedélyes és törékeny lett. A hangok találkozása valódi drámai feszültséget teremtett.

Mindezt Bényei Tamás és a Hot Jazz Band kísérte, amely nem egyszerű háttérzenét játszott, hanem valódi érzelmi dramaturgiát teremtett. A „Szerelmes Gershwin” est koncepciója eleve arra épül, hogy George Gershwin dalai ne önálló koncertszámokként, hanem történetekhez kapcsolódó, hangulatot kibontó jelenetekként szólaljanak meg. A műsor a jazz aranykorának világát idézi fel, amikor a Broadway, a koncerttermek és a nagyvárosi élet ritmusa természetes egységet alkotott, és a dalok maguk is kis szerelmi történeteket meséltek el.

Ez a dramaturgia az esten különösen jól működött. A Gershwin-számok hol játékosan, hol kesernyésen romantikusan, szinte kommentálták a felolvasott leveleket. Egy-egy dal nem lezárta, hanem továbbgondolta a történetet: amikor a szerelem még ígéret volt, könnyed swing szólt, amikor a kapcsolat már fáradni látszott, a dallamok lassabb, líraibb ívet vettek, a beteljesületlen vagy későn visszatérő szerelmeknél pedig az a bizonyos „amerikai melankólia” jelent meg, amely Gershwin zenéjének egyik legfontosabb sajátja. Nem véletlen, hogy dalai közül sok, mint például az 1930-ban írt „I Got Rhythm” a jazz standardek alapkövévé vált, és a boldogság, a szabadság és a könnyedség érzetét hordozza, miközben finom iróniát is rejt.

Bényei Tamás énekhangja pedig külön dimenziót adott ehhez az egészhez. Valóban olyan volt, mintha egy régi gramofonfelvétel szólna. Kissé karcos, meleg, nosztalgikus tónus, amely egyszerre idézte meg a húszas–harmincas évek New Yorkját és a korabeli budapesti kávéházak világát. Nem modernizálta a dalokat, hanem hagyta, hogy a korabeli előadásmód érvényesüljön: finoman késleltetett belépések, puha hangsúlyok, beszédszerű frazeálás. Ettől a zene nemcsak kíséret lett, hanem időutazás.

A Hot Jazz Band játéka ráadásul nemcsak zenei, hanem atmoszférateremtő erővel is bírt. A ritmusok finom swingje, a vonósok halk futamai, a rézfúvós puha belépései mind azt a korszakot idézték, amikor a jazz még elegáns társasági zene volt, és a dalok mögött ott állt a tánc, a füstös lokálok, a Broadway színházak világa.

Ettől a Gershwin-számok valódi érzelmi hidat képeztek a felolvasott levelek és a közönség között. A zene így nem illusztráció volt, hanem a történetek szerves része, mintha a szereplők gondolatait hallanánk dallamokban.

A „Szerelmes Gershwin” est egyik legnagyobb ereje éppen ebben rejlett. A zene és a szöveg nem egymás után következett, hanem egymásba fonódott. A felolvasott mondatok után a dallamok folytatták a történetet, majd a következő levél új értelmet adott az előző zenei hangulatnak. Így a Hot Jazz Band nemcsak kísérte, hanem formálta az estet, finom, elegáns, nosztalgikus ívet rajzolva a szerelem különböző arcairól.

A Rumbach utcai zsinagóga terében mindez különösen hatott. A kupola alatt a jazz nem idegennek, hanem természetesnek tűnt, mintha a múlt század elejének Budapestje szólalt volna meg újra. A történetekben a szerelem egyszer rövid volt, egyszer viharos, másszor hatvan éven át tartó – de mindegyikben ott volt a vágy, a hiány és a remény.

A nyitóest végére világossá vált, miért volt különleges kezdése ez a PészahFesztnek.

A szabadság ünnepe előtt három történet szólt arról, hogyan keresi az ember a saját érzelmi szabadságát. A Gershwin-dallamok pedig összekötötték Budapestet New Yorkkal, múltat jelennel, irodalmat zenével. A zsinagóga falai között a történetek nemcsak elhangzottak, hanem visszhangot kaptak, mintha a szerelem, akárcsak a hagyomány, valóban nemzedékről nemzedékre öröklődne.

A PészahFeszt még nem ért véget, a további programok itt érhetők el