Radnóti Zoltán: „Hálát adok a Jóistennek, hogy Ő bizony belelátott Péter lelkébe”

„Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem lehet nyúlni hozzájuk. Csak fújni lehet ez álmot a levegőben, mint a gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.”

* * *

Mire kiment a szombat, és bekapcsoltam a gépemet, már láttam, annyian írtak nekrológot, hogy felesleges lenne még egy. Ám mégis szeretnék leírni néhány mondatot, és nem csak azért, mert Kardos Péterrel 11 évig dolgoztunk szomszédos szobában, hanem, azért is, mert sokszor jött át hozzánk és néha a mutató és a középső ujja fogta az arcomon lévő pufókább zsírpárnácskát (na, jól körbe írtam a pofazacskómat), egy picit megcsípte, megrángatta majd azt mondta nekem jiddisül viccesen:

„táte-zissze…”, ami kb. annyit tesz: „kisapám…”

* * *

Szóval egy ilyen látogatásról szeretnék írni…
Mintegy 3-4 hete is bejött. Rám nézett. Mondtam neki: „szia, Péter!”. Olyan „kardososan” visszaszólt: „elnézést, mi ismerjük egymást?”. Belementem a játékba. Én tegeztem, ő magázott. És ment ez a beszélgetés 4-5 mondaton keresztül.

Közben megkérdezte: „Ugye ön az Elemér utcában lakik?” (Ez a Marek József utca régi neve, ahol édesanyám született és én is 18 évig éltem). „Oh…, mikre emlékszel…”, mondtam neki, és tényleg megdöbbentem, hogy emlékezett arra, hogy a Marekban születtem… És vettem a lapot és viccesen, archaikusan válaszoltam neki.

Még elhangzott 1-2 mondat, majd egy kicsit még toporgott és tovább battyogott a szobájába. Egymásra néztük B. Rékával és S. Jóskával, akik az egész szürreális beszélgetést végighallgatták, hiszen ennyi ideig nem szokott a Péter ilyen szerepjátékot játszani. Meg is kérdeztem tőlük: „ez komoly volt vagy vicc?”.

Rögtön hívtam a kollegináját, Zsuzsit, és belehadartam a telefonba (amíg Péter át nem ér a szobájába), hogy „most a Péter 5 percig szívatott bennünket? Vagy mi van?”. Zsuzsi azt mondta: „baj van”.

* * *

Ha lehet ilyet mondanom, én azért adok hálát a Jóistennek, hogy Péter gyakorlatilag az élete utolsó hónapjáig tudott 120 százalékon pörögni, viccelni, pengeélesen kommunikálni és dolgozni. A gyengülése olyan rapid volt, hogy talán még ő sem fogta fel. Olyan rapid, hogy még mi is „csak” viccelődésnek gondoltuk.

Hálát adok a Jóistennek,

hogy Péter nem volt évekig inaktívan ágyhoz kötve, nem lógott infúziókon, esetleg poszthumán állapotban, bepelenkázva, nővér után kuncsorogva. Hálát adok a Jóistennek, hogy nem kellett kínosan megválaszolnia a beteglátogatók idióta, közhelyes és unalmas kérdéseit. Hálát adok a Jóistennek, hogy Ő bizony belelátott Péter lelkébe és megadta neki azt az ajándékot, hogy neki sohase kelljen nyugdíjba menni, mert ő sohasem akart nyugdíjas lenni.

És az Egyisten ezt az álmát (is) beteljesítette.

* * *

„Álom: játék, mint az élet… Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.”
(Krúdy)

* * *

Sziván 14-én, pénteken, napnyugta után néhány perccel, amikor a szombat éppen ránk köszöntött és a gyertyák lángjai ott világítottak sok-sok zsidó otthonban, Péter lelke a több száz gyertya lángjával és fényével együtt beleszállt a Jóisten ölelésébe.

* * *

Zikrono livráhá – az emléked áldás, hiszen ha rád gondolunk, az nekünk lesz áldott pillanat.

Kiemelt kép: Kardos Péter és Radnóti Zoltán a leégett Thököly úti zsinagógában 2016-ban. Tausz Gábor Ezra fotográfiája.

---