Betöltés...
  /  

Mr. Stone, ha nem tévedek? – szürreálisan szubjektív könyvajánló Köves Gábor első regényéről

Az Athenaeum Kiadónál megjelent Apropó, New York már a műfajválasztással is megtréfálja az olvasót. Főhőse, Péter Gábor (Gábor aláhúzva) magánnyomozó, egy titokzatos megbízás nyomán New York-ba utazik, és ezzel látszólag minden adott egy valamirevaló detektívtörténethez, van ballonkabát, rejtélyes megbízó, titokzatos csomag, és persze a város, amelynek sikátoraiban annyi bűnügyi történet játszódott már. A nyomozó azonban sajátosan értelmezi a feladatát, többnyire emlékezik, bolyong, sajttortát eszik, kávézik, régi filmeken töpreng, könyvesboltokban és antikváriumokban időzik, és olyan aprólékossággal vizsgálja New York utcáit, mintha valóban bűnügyi helyszíneket szemlézne. De hamarosan kiderül, hogy a legfontosabb nyomok a saját múltjához vezetnek.

A regény két város, vagy inkább városrész között ingázik, amelyek a térképen meglehetősen messze, az elbeszélő szívében viszont egészen közel helyezkednek el egymáshoz. Újlipócia és Manhattan utcái, kávézói, régi üzletei, lakóházai folyamatosan egymásba csúsznak, mint az állandó izgalmas asszociációk, ahogy oda-vissza vándorolnak, egészen érzéki módon hozva elő az olvasó első New York élményeit, ahol tényleg minden olyan, mint a filmeken, a kívülálló utazó szemével mindenki a helyén van, minden az, aminek látszik, a teljesítmény, a respekt és tradíció lenyűgöző, megingathatatlannak tűnő alapjain áll,  miközben végtelennek tűnik a szabadság, ahogy tágranyílt szemmel csodáljuk az art deco felhőkarcolókat és minden Beaux-Arts kapu látványa szíven talál.

Az ellenállhatatlan zsidó humor legjobb hagyományait követve, a szövegben van valami rejtői, valami Woody Allen-i, de mégis Humphrey Bogart ballonkabátos alakja tűnik elő a ködből a Kresz Géza utcában és a keleti 52. utcán. Azzal a különbséggel, hogy itt Bogart végül felszáll a repülőre, és megfelelően szorongó újlipótvárosi zsidóként rettegi végig az utat, de nem tehet mást, mivel New York – Budapest metró csak Vámos Miklósnál létezik.

A nyitójelenet rímel a Hebrew Hammerre, a magánnyomozó iroda poros kilincse, amit hónapok óta egyetlen kliens sem nyomott le. Az állandó szorongás is stimmel, bár természetszerűleg egy kelet-európai magánnyomozó némileg melankólikusabb, mint New York-i kollégája, ám valamiért az előbbi is folyton a Nagy Almába vágyik. Kozmikus magányában a várossal esik szerelembe, a rajongás persze teljesen érthető, pláne, ha az ember hasonlóan érez, ugyanúgy, mint a másik érzelmi szál, a kutya iránt.

A fanyar írói hang sokszor éppen az érzelmeket hivatott leplezni, hiszen a játékosság mögött húzódik egy mélyebb réteg, az egyik legmegrendítőbb szál a szeretett dalmata elvesztése. Szép megemlékezés és finom utalás Pollira a Földi Andrea által tervezett első és hátsó előzék dalmatafoltos mintázata.

Persze a gyászról, a lelkiismeret-furdalásról és a kutyátlanná válás abszurditásáról mindvégig ugyanolyan önironikus stílusban mesél, amelyet a filmek, a kávézók és a családi anekdoták világában használ.

Szívmelengetően ismerős az egész, még a rövid mondatok ritmusa is emlékeztet arra, ahogy az első regényem írása idején láttam a világot. Aztán van itt egy nyúzsélandi utcasarok, ahova a főhős gondolatai minduntalan visszaszállnak a gyerekkori rántott csirke illatba burkolózó lakásba, ahol még a teljes család különös alakjai mind a maguk megszokott helyén találhatók, ahogy akkoriban úgy tűnt, az örökkévalóságig. És ez pont a Visegrádi és Csanády utca sarka, mégpedig a félemelet, amely sarok négy házából az egyikben, annak szintén a félemeletén élt az én hasonló figurákkal benépesülő rokonságom.

Az olvasó sokáig várja, hogy az intellektuálisan rendkívül szórakoztató szövegből kibomlik a cselekmény, de ez végül nem igazán történik meg. A világ fővárosának plasztikusan felvillanó képei, a felhőkarcolók tetején álló artisztikus víztározókkal, ikonikus utcasarkokkal, az ezekhez fűződő emlékek azonban sokat adnak, mintha egy klasszikus film noirt néznénk Chelsea egyik lepukkant, oldschool mozijában, a hajdani Elgin Theaterben, a 19. utca és a Nyolcadik sugárút sarkán, ahol a hetvenes években kultfilmeket és éjféli vetítéseket tartottak.

A hagyományos krimiben a nyomozás csökkenti a bizonytalanságot, a legjelentéktelenebbnek tűnő részlet is döntő bizonyítékká válhat. Itt minden újabb nyom tovább növeli az elbeszélhető történetek számát, mindenről eszébe jut egy sztori, arról egy másik, egyre több tanú kerül elő, rokonok, filmhősök, halott írók, és a nyomozás lassan egyetlen kaotikus személyes kultúrtörténeti kalandozássá alakul, ahol a popkultúra legkülönbözőbb szereplői a szokásos vasárnapi családi ebéd részeseivé válnak.

A legidegesítőbb és legszokványosabb kérdés, amit egy írónak fel lehet tenni, hogy mennyi a regény valóságalapja, és mennyi ebből a fikció. Legnagyobb döbbenetemre pont a számomra legikonikusabb és legfantasztikusabbnak tűnő epizód valós.

Egy idő után már a legképtelenebb történeteket is hajlandók vagyunk elhinni, és éppen ezekről derül ki, hogy valóban megtörténtek. Az író persze akkor is blöffölhet, amikor történetesen igazat mond, mert ki hinné, hogy Köves Gábor valóban interjút készített Philip Roth-tal, méghozzá az író manhattani lakásában.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a közismerten visszavonultságban élő, a világ egyik legnehezebben megközelíthető író óriása fogadjon egy teljesen ismeretlen magyar újságírót. Ráadásul a saját lakásán. De hát Philip Rothról van szó, értitek?! Ha egyetlen nevet kellene mondani a teljes világirodalomban, akivel már a lehetséges találkozás gondolatára is remegni kezdenek a lábaim, őrült vágtázásba a szívem és azonnal megnyílik egy hatalmas szakadék, amelybe száraz őszi levélként hullok alá, az csakis ő lehet.

Akármennyit gondolkodom, erre egyetlen logikus válasz létezhet. Amikor Roth ajtót nyitott, köszönés helyett ezzel a mondattal indított. Mr. Stone, I presume?

Az amúgy is feltűnően ideges újságíró hirtelen a Tanganyika-tó partján érezte magát, amint éppen rátalál a New York Herald által a keresésére indított fiatal Henry Morton Stanley. Dehát, nem is voltam elveszve, futott át Köves agyán, hiszen ez egy olyan expedíció, ahova eleve engem is magukkal vittek, mint Gustav Bahrt a Piszkos Fred közbelép-ben.

Roth csakis azért fogadhatta, mert évekkel korábban már megírta, egy virtuális fiók mélyén, egy befejezetlenül maradt regényben szerepelt az újságíró, aki váratlanul felkeresi New York-i lakásán, és a figura neve történetesen Gabriel Stone. Roth annak idején félbehagyta a kéziratot, mert képtelen volt eldönteni, mi történjen a látogatás után, az újságírónak ugyanis csupán egyetlen kérdése volt, de az író nem tudta rá a választ.

Amikor évekkel később megérkezett Köves interjúkérelme, Roth azt hitte, valaki szórakozik vele, aztán mégis kíváncsi lett. A találkozás egészen hétköznapi módon zajlott, kávéztak, beszélgettek, míg a vendég búcsúzás előtt, már az előszobában feltette az utolsó kérdést. Azt, amit Roth tizenöt évvel korábban leírt.

Várjon csak egy percet, fiam, mondta Roth izgatottan, és sietősen visszament a dolgozószobába. Lázasan kereste a kéziratot, és amikor megtalálta a gondosan rendszerezett fájlok között, döbbenten látta, hogy a korábban befejezetlen regény időközben folytatódott. A kézirat utolsó oldalain egy magyar újságíró évekkel a találkozás után regényt ír egy New Yorkba érkező magánnyomozóról, aki megpróbálja kideríteni, miért fogadta őt annak idején Philip Roth, és ekkor értette meg, hogy nem ő írta meg Stone-t, hanem az írta meg őt.

Rubin Eszter írása


Témák:
Ezek is érdekelhetnek