Mindannyian ismerjük a Szinájra vezető utat – jó szombatot!

Hamarosan ránk köszönt a három nagy zarándokünnep (pészah, sávuot, szukkot) közül a második, amikor virágba borulnak zsinagógáink és ismét összejövünk, hogy közösségben töltsük sávuot szép ünnepét imával, tanulással, boldog együttlétben. 

A régi időkben, a Szentély korában a zsidók valóban elzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy a termés zsengéjét bemutassák, azaz megünnepeljék az első aratást. Nekünk ugyanezt az utat lélekben kell megtennünk, hiszen a Szentély nélkül a sávuot lényegében „lelki zarándoklat” arra a belső vidékre, amely mindenki előtt rejtve van – kivéve az Örökkévalót.

S hogy milyen a léleknek ez a belső tája? Az természetesen nagyrészt rajtunk múlik. Nekünk magunknak kell számot adnunk arról, hogy az elmúlt hetekben hogyan fejlődött a „vetés” és van-e ilyenkor mit „learatni”. Azaz: gazdagodtunk-e lelkileg? Felkészültünk-e rá, hogy ebben az évben is „összegyűlünk” a Szináj hegyén, elfogadni, meghallgatni és ünnepelni a Tórát? Tettünk-e lépéseket a szellemi fejlődés felé? A zsidó hagyomány szerint a múltból, a jelenből és a jövőből minden zsidó lélek ott volt a kinyilatkoztatás hegyén és idején – de vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy ez ma is milyen óriási felelősséget ró a vállunkra? 

A pészah óta eltelt hetek elvileg éppen arra adtak lehetőséget, hogy a fenti kérdéseket átgondoljuk.  A mi felelősségünk, hogy újra és újra elfogadjuk, meghallgassuk, majd átadjuk a Tórát az utánunk következőknek – nem mindegy tehát, hogy sávuot ünnepén „csak” a zsinagógába lépünk-e be a Tízparancsolat meghallgatására, hanem egyúttal abba a belső világba is, ahol az isteni szavak évezredek óta visszhangoznak. Hiszen ott voltunk, mindannyian ott voltunk a Szináj hegyén – amiből az következik, hogy mindannyiunknak ismernünk kell az odafelé vezető utat… Zarándokoljunk hát oda örömben, boldogságban, virágba borult lélekkel!

Chag savuot sameach! Jó szombatot!

---