Megtisztulás belülről kifelé vagy felülről lefelé – jó szombatot!

Az emberi lélek legfőbb rejtelmei közé az tartozik, hogy miképpen képes figyelmeztetni minket a helytelenre, majd a rosszra, s végül a bűnre is. Hiszen – eltekintve a kóros szociopatikus esetektől – mindannyian tökéletesen tisztában vagyunk vele, még ha saját magunknak nem is mindig akarjuk bevallani, hogy amit mondtunk vagy tettünk, az helytelen, rossz, sőt bűnös cselekedet volt. Valahol belül, a lélek legmélyén megszólal egy hang, és azt mondja: ezt nem kellett volna. Olyan csoda ez, amit neveléssel, oktatással, jellemfejlődéssel lehet ugyan magyarázni, de arra nemigen lehet egzakt, tudományos választ adni, hogy ennek a belső hangnak ki vagy mi az eredője.

A judaizmus azt mondja erről, hogy az Örökkévaló a saját szentségéből plántált belénk egy picinyke szikrát abból az isteni „örökmécsesből”, amelynek fénye nemcsak a teremtett világot, hanem a mi lelkünket is beragyogja. Ha így van, akkor valóban létezhet bennünk egy romlatlan, sőt romolhatatlan „darabka” az isteni jelenlétből – a kérdés az, hogy ha ezt felismertük, akkor vajon miért követjük el a helytelent, a rosszat újra és újra?

Ha saját magunk már a saját bőrünkön megtapasztaltuk, hogy előbb-utóbb figyelmeztet minket ez a bizonyos belső hang, akkor arra a meggondolatlánságra mi vezet minket, hogy ne hallgassunk rá? Hányszor, de hányszor fogadkozunk, hogy nem esünk a láson hárá (másokról való rossz beszéd) bűnébe, és mégis… Eltelik egy nap, és azt vesszük észre, hogy már megint kicsúszott a szánkon valami, aminek pedig nem kellett volna. Ráadásul bizonyosan tudjuk, hogy valóban nem kellett volna, és ezt megint csak ettől a belső hangtól tudjuk, amely figyelmeztetett, de amely nem tudta megakadályozni a „bűnismétlést”.

Érdemes tehát időről időre elgondolkudnunk rajta, hogy egyéni és  társadalmi szinten vajon miképpen megy végbe az öntisztulás folyamata. Az egyént minden esetben valamiféle belső igény kényszeríti a tisztulásra? Vagy éppen ellenkezőleg: csak külső elvárásnak kíván megfelelni?

Ami pedig a nagy egészt illeti: a  társadalmat vajon az alulról jövő kezdeményezések terelik jó irányba, vagy pedig felülről, a szellemi elitből kell érkeznie az elvárásnak? Mitől, miért és hogyan próbál jóvá lenni az ember? Miért hallgat a külső elvárásra, ha nem hallgatott a belső hangra? Talán a büntetéstől való félelem szüli az erényes cselekvést? Vagy éppen ellenkezőleg: az erényes emberek közössége az, amely kijelöli az etikai normák kereteit?

A mostani páros hetiszakaszunk alkalmat kínál arra, hogy a fenti kérdéseket megvitassuk – méghozzá saját magunkkal, s figyelve arra a belső hangra, amely – csodálatos módon – száz százalékban tévedhetetlen a jó és a rossz tekintetében…

Jó szombatot!

---

Kapcsolódó hetiszakaszok

---