Ma volna 90 éves Orbán Ottó költő
Az 1936. május 20-án ifj. Szauer Ottó néven született költő édesapját, id. Szauer Ottót zsidó származása miatt munkaszolgálatra kötelezték, emiatt 1944 telén látta őt utoljára. Később erről azt írta: „Az előszobaajtó nyílásában látom az arcát… Aztán becsukódik az ajtó, és nincs tovább”. Kilenc évesen tudta meg, hogy az akkor már járni képtelen Szauer Ottót magyar keretlegények verték agyon 1945-ben. A félárvává lett kisfiú a Sztehlo Gábor által alapított „gyermekállam”, Gaudiopolis lakója volt 1945-1950 között. Édesapja elvesztésének tragédiája kihatott az egész életére és meghatározta költői hangjának alaptónusát is. A XX. századi magyar líra egyik legkiemelkedőbb alakja ma volna 90 éves.
Orbán Ottó alig tizenévesen kezdett verselni Gaudopolisban, ahol a meghökkentően érett versei miatt csodagyereknek számított. Az írás terápia volt számára, költeményeiben próbálta „kiírni” magából a háborús időszak alatt szerzett traumáit, szorongásait. okkal, emléktöredékekkel, amelyek gyermekfejjel megemészthetetlenek voltak számára.
1956-ban lett az ELTE magyar-könyvtár szakos hallgatója, de másodévesen idegösszeroppanást kapott, és nem fejezte be anulmányait. 1958-tól szabadfoglalkozású író volt, első verseskötete, a Fekete ünnep 1960-ban jelent meg. Ifjúkori költészetének fő jellemzője az érzelmi telítettség, az áradó képi gazdagság, verseinek fő motívumai a háború, az árvaság, az üldöztetés. A hetvenes évek elejétől mind nagyobb teret kaptak művészetében a műfordítások, főként angol-amerikai és spanyol nyelvű költőket ültetett át magyarra. A hetvenes évek második felétől munkásságának egyik alaphangja lett az irónia, a játékos komolytalanság, amely páratlan formafegyelemmel párosult, a klasszikus és a modern versformákat, a különféle stíluselemeket bravúrosan keverte. Páratlanul termékeny szerző volt, szinte évente jelentek meg verseskötetei. Hatvan év alatt a föld körül címmel háromkötetes versfordításai is napvilágot láttak, s esszéistaként is jelentőset alkotott
1981-ben a Kortárs című folyóirat rovatvezetője lett, majd 1991-től 1998-ig ugyanott főmunkatárs volt. 1993-ban tagja lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1998-tól az Élet és Irodalomnál dolgozott. Munkáját azonban 1989-től egyre inkább beárnyékolta a Parkinson-kórral folytatott küzdelme, amely a számtalan kórházi és gyógyszeres kezelés után műtéthez vezetett. Ez azonban csak rövid ideig hozott javulást a költő életében, s 2002. május 26-án meghalt – felesége visszaemlékezése szerint utolsó perceiben Mozart zenéjét hallgatta.
Művészetét több rangos kitüntetéssel is elismerték: 1973-ban és 1985-ben József Attila-, 1974-ben Graves-díjat kapott, 1986-ban Déry Tibor-jutalomban részesült, 1987-ben a Radnóti Miklós-díjat, 1990-ben a Weöres Sándor-díjat nyerte el. 1992-ben „kimagasló költészeti tevékenysége elismeréseként” Kossuth-díjjal ismerték el, 1997-ben pedig több évtizedes alkotói tevékenységéért a MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), valamint a Soros Alapítvány Életműdíjában részesült.
Sajnos mára elhalványult az emléke, de hiszünk benne, hogy a munkásságát övező csend nem lesz hosszú életű. Az utókor rá fog találni Orbán Ottó életművére, és újra a legolvasottabb költők közé kerül – megérdemelné.
(Az életrajzi adatok az MTI méltatásából valók.)
Kiemelt kép: Orbán Ottó 1987-ben. Fotó: Csigó László fotóművész
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
