Ma 130 éve született Lengyel József, a Gulag magyar írója

Lengyel József százharminc évvel ezelőtt, 1896. augusztus 4-én született Marcaliban zsidó családban. Fiatalon még a magyar avantgárd közelében próbálgatta a hangját: a versei Kassák Lajos lapjaiban jelentek meg. Korán bekapcsolódott az antimilitarista mozgalomba, és 1918-ban a Kommunisták Magyarországi Pártjának egyik alapító tagja lett. Korai prózájának fontos műve a Visegrádi utca, amely a magyar kommunista mozgalom születését örökítette meg, valamint a Prenn Ferenc hányatott élete, a forradalmi korszak nagy lendületű történelmi regénye. 

A Tanácsköztársaság idején a Vörös Újság kulturális rovatát szerkesztette, majd a rendszer bukása után emigrációba kényszerült: Bécsben, majd Berlinben élt, végül 1930-ban Moszkvában telepedett le. Lengyel József számára – mint oly sok „hithű”, azaz elkötelezett, meggyőződéses kommunistának – a kommunizmus nem  politikai karrierlehetőséget jelentett, hanem erkölcsi ígéretet a szegény, elesett tömegek felemelkedésére. Éppen ezért vált különösen kegyetlenné személyes sorsa: a sztálini terror idején, 1938-ban koholt vádak alapján letartóztatták, majd szibériai munkatáborba hurcolták. A sarkkörön túli norilszki lágerekben raboskodott, később pedig – rövid átmeneti szabadság után – ismét száműzetésbe küldték. Összesen mintegy tizenhét esztendőt töltött táborokban és szibériai száműzetésben. Csak 1955-ben rehabilitálták, és harmincöt évnyi távollét után térhetett vissza Magyarországra.

Itthon újra fel kellett építenie az életét, és meg kellett találnia a helyét a magyar irodalomban, így lett belőle „a Gulág magyar írója”, a „magyar Szolzsenyicin”. Ismerte az embertelen szibériai fagyot, az éhezést, a kényszermunkát, a kihallgatások világát, a rabok között kialakuló hierarchiát és azt a lassú folyamatot, amelyben az embertől először a szabadságát, majd a nevét, végül önnön emberi mivoltának bizonyosságát próbálják elvenni. Műveiben arra kereste a választ, hogy mit képes megőrizni magából az ember ott, ahol mindent az embertelenség szolgálatába állított a sztálini elnyomás.

Az Igéző elbeszélései, köztük a Norilszk kettő, a magyar lágerirodalom alapművei. Lengyel prózája fegyelmezett, tárgyias, szűkszavú. Nem halmozza a rettenetet, nem akarja minden mondatával megrázni az olvasót. Éppen a visszafogottság teszi elviselhetetlenül hitelessé. Hősei fáradt, éhes, esendő emberek, akik olykor egy falat étellel, egy ellopott cigarettavéggel vagy néhány együttérző szóval őrzik meg emberi méltóságukat. 

Ez a szemlélet Lengyel József egész későbbi munkásságát meghatározta. A Mit bír az ember a már címében is életművének központi kérdését fogalmazza meg. Az Oldás és kötés az orvosi hivatás és az erkölcsi felelősség konfliktusát vizsgálja; az elbeszélésből Jancsó Miklós készített filmet. A Szembesítés pedig a sztálinizmus politikai és erkölcsi természetével próbált számot vetni. 

Lengyel József életében meghatározó volt zsidó származása, de a műveiben ez nem vált kizárólagos vagy állandó témává. Egy magyar zsidó polgári családból érkezett fiatalember kereste helyét a század eleji Európában, és az egyetemes igazságosság ígéretét vélte megtalálni a kommunista mozgalomban. Tragédiája abban állt, hogy az az eszme, amelynek szolgálatába állt, végül ugyanannak az emberellenes gépezetnek szolgáltatta ki, amely ellen fiatalon lázadni akart. Munkásságának ereje abból is fakad, hogy ezt az ellentmondást nem lehet egyszerű politikai képletté szelídíteni.

Ez a sokat szenvedett író végső soron arra figyelmeztet: semmilyen eszme nem érhet többet az embernél, és hogy egy rendszer erkölcsi igazságát nem a jelszavai, hanem az mutatja meg, mit tesz a kiszolgáltatottakkal.

Legyen áldott az emléke!

Források: Wikipédia; MMALexikon; Nekb.gov.hu

---