Ma 120 éve született Gelléri Andor Endre író, a nyers valóság lírai tollú mestere

Gelléri Andor Endre szegény zsidó munkáscsaládban született 1906. március 30-án Budapesten. 1917-tól az Árpád Gimnáziumba járt, de 1921-ben kimaradt az iskolából, majd fém- és vasipari szakmunkás végzettséget szerzett 1926-ban (ebben édesapját követte, hiszen Gelléri József lakatos volt). Még vasipari tanulóként jelent meg első novellája a korszak egyik legolvasottabb lapjában, Az Estben, amelynek később elnyerte az írói ösztöndíját is. 

Gellérinek – akárcsak pár emberöltővel később Tar Sándornak – a perifériára szorult kisemberek, munkások, a társadalomból kisodródott, a napi megélhetésért küszködők voltak a hősei, ám míg Tar kíméletlen realizmussal ábrázolta a kiszolgáltatottságot, Gellérinél a nyers valóság lírai érzékenységgel jelenik meg – ezért nevezték novellisztikáját „tündéri realizmusnak”. Nagy ívű, epikus társadalmi-történelmi tablók helyett az élet apró rezdüléseit, tűnékeny pillanatait, finom, már-már jelentéktelennek tűnő eseményeit írta meg, örök tanulságul arról, hogy milyen is volt a Horthy-rendszerben azoknak a nyomora, akik nem tartoztak a kiváltságos, méltóságos és kegyelmes urak közé.

Olyan nagy írók ismerték el nem mindennapi tehetségét, mint például Móricz Zsigmond, és ünnepelt szerzője lett a mindenkori magyar irodalom legszínvonalasabb folyóiratának, a Nyugatnak. 1933-ban jelent meg az első novelláskötete Szomjas inasok címmel, amelyért megkapta a korszak legnagyobb irodalmi elismerését, a Baumgarten-díjat. Tehetsége más művészeti ágakban is megmutatkozott: kiválóan festett, de a muzikalitása is páratlan volt, az Operházban tanult énekelni.

Gelléri Andor Endre sorsa és halála tragikus mementója a 20. századi magyar történelemnek. Hiába ismerte el tehetségét a Nyugat nemzedéke, hiába ünnepelte az olvasóközönség, a jogfosztó törvények által megalapozott, a zsidógyűlölettel átitatott hatalmi gépezete őt sem kímélte: élete utolsó éveit munkaszolgálatban töltötte, ahol a fizikai megpróbáltatások ellenére is próbált ember és író maradni, az utolsó heteiben Andersent és Csehovot olvasott.

Halálának körülményei szívszorítóak: habár túlélte a mauthauseni és a gunskircheni láger borzalmait és megérte a felszabadulást, de legyengült szervezete nem tudott megbírkózni a tífusszal. 1945 májusában halt meg egy osztrák katonai kórházban – néhány nappal a felszabadító amerikai csapatok megérkezése után. Mindössze 39 éves volt. A nála tíz évvel fiatalabb felesége, Dreier Julianna a két gyermekükkel, az 1939-ben született Ágnessel és az 1942-ben született Józseffel túlélte az üldöztetéseket.

Emlékezzünk erre a nagy íróra szeretettel és tisztelettel, hiszen Gelléri Andor Endre nemcsak alkotónak, de embernek is kivételes volt: tiszta, jó és emberséges, az elnyomottak, megalázottak, kirekesztettek életének halhatatlan krónikása. Zichrono livráhá!

Gelléri Andor Endre születésének 120. évfordulója alkalmából a budapesti Eötvös10-ben Nekem szeretet kell… címmel tartanak irodalmi megemlékezést ma 17 órától Molnár Piroska színművész előadásában. Közreműködik Lutter Imre előadóművész, Szikora Márton klarinétművész és Joós Judit táncművész. A rendezvény szerkesztője az író lánya, dr. Gelléri Ágnes klinikai pszichológus, aki a saját írásaival emlékezik édesapjára. A megemlékezés Facebook-oldala itt tekinthető meg.

---