Kozma utcai megemlékezés: „Gyászomban téged hívtalak, Örökkévaló Istenem”

– Az a célunk, hogy a fiatalokat mai, az általuk leginkább használt korszerű technikai eszközök segítségével, mégis méltó módon szólítsuk meg, mert hisszük, hogy ezzel ők is bevonhatók a mártíjainkra való megemlékezésekbe – így summázhatók Mester Tamás szavai, aki a Kozma utcai temető ravatalozójában beszélt az örvendetesen nagy számban megjelentek, több mint kétszáz diákhoz.

Az érdeklődést jelzi, hogy a 9 óra 30-ra meghirdetett programra a helyiség teljes egészében megtelt a Scheiber iskola és a BZSH külker technikumának tanulóival, így sokunknak már csak az ajtón kívül maradt hely.

A diákoknak először levetítettek egy rövidfilmet, amelyben Fritz Zsuzsa, Rév Kata, Schweitzer Péter és dr. Verő Tamás főrabbi beszélt az emlékeiről (a filmet Märcz Andrea, Ritter Doron és Zucker Immánuel készítette). A rendezvényen műsort adtak a Lauder Javne iskola növendékei Nagy Anna harmonikaművész kíséretével, a fellépőket Pados Balázs tanította be.

S hogy mi az a korszerű technika, amire a BZSH elnöke a beszédében utalt? Természetesen az okostelefon. A program következő eleme ugyanis az volt, hogy a diákok vezetett sétán vehettek részt a temetőben nyugvó sportolók, művészek, közéleti személyiségek sírjának meglátogatására, és az ott elhelyezett QR-kódok segítségével YouTube- és wikipédia tartalmak letöltésével informálódhattak.

Az ünnepi megemlékezésnek – amely dr. Verő Tamás főrabbi sófárfújásával kezdődött – három szónoka volt: Mester Tamás (az ő beszédét cikkünk után teljes terjedelmében közöljük); Maja Kados, a Zsidó Állam budapesti nagykövete és dr. Schöner Alfréd főrabbi. Az emlékbeszédek között a Scheiber iskola Salom kórusát hallhattuk Klein Judit énekesnő-művésztanár karvezetésével.

*Izrael magyarországi nagykövete, Maja Kados*

Maja Kados azzal kezdte a beszédét, hogy az „Emlékezz!” ősi zsidó kötelességét a Tóra újra és újra megemlíti, talán azzal a határozott szándékkal, hogy a parancs teljesítését ne bízza a véletlenre. Majd – mintha csak a rendezvény diákokat megszólító eleméhez kapcsolódott volna – a diplomata föltette a kérdést: ha a még élő tanúk nem lesznek többé, akkor ki fogja megőrizni és az utódoknak átadni az emlékeket?

Mi lesz azokkal a történetekkel, amelyeket a túlélők nekünk még elmeséltek? És ha ők elmennek, akkor ki fogja ezeket továbbadni? Maja Kados megindító módon beszélt a holokauszt magyar mártírjairól: mint fogalmazott, ha itt, a Kozma utcai temetőben körülnézünk, akkor a sírköveken olvasható nevek alapján megformálódik a magyar zsidó történelem – de kirajzolódik a hiány is, hiszen nagyon sokan vannak azok, akik itt nyugodnának, ha nem történt volna meg a holokauszt. Ezért nemhogy itt, de a legtöbbüknek sehol sem lelhető fel a sírja, mert a gyilkosok megfosztották őket annak a méltóságától is, hogy a végtisztességben részesüljenek. A nagykövet a beszédét azzal zárta: Izrael állama és a világ zsidósága közösen osztozik abban a felelősségben, hogy a mártírok emlékezete és története soha ne halványulhasson el.

*Klein Judit és a Scheiber iskola Salom Kórusa*

Dr. Schöner főrabbi elöljáróban Gergely Ágnes: Temető Pannóniában című versének soraival szólt a megjelentekhez. Ez a megrendítően nagy vers így kezdődik: „Szép, hosszú tér megannyi kő és cipruslomb alatt – / nevét ha kérded, azt mondják: / a Kozma utca 6.”, és ez az utolsó versszaka: „Ne hidd, hogy jobb a semminél / egy puszta számadat. / Itt éltél. Több vagy holtan is, / mint Kozma utca 6.” Majd Chabbakkuk prófétát idézte:

„A kő is kiált a falból!”

Arra a kérdésre, hogy mire tanít minket Auschwitz – ahol a főrabbi 39 családtagja veszett oda –, azt a választ adta: többek között arra, hogy minket a vészkorszakban nem védett meg senki, nem védett a törvény sem, hanem éppen ellenkezőleg, diszkriminált. A pusztítás során megszűntek, eltűntek teljes közösségek, megölték szeretteinket, köztük másfél millió gyermeket, újszülötteket, akik sem beszélni, sem kérdezni nem tudtak még, és a világból talán csak édesanyjuk illatát érzékelték. Majd hozzátette:

a zsidó fájdalom, a zsidó sors a mélyben összeér, akár a tengerszemek forrása a föld alatt.

A főrabbi megrázó képpel érzékeltette annak a 600 ezer magyar hittestvérünknek az elvesztését, akikre ma emlékezünk. Mint elmondta: ha minden egyes áldozatért akár csak egyetlen percre is felállna az ország népe egy néma főhajtásra, akkor 486 napig, azaz 13 hónapig megállna itt az élet… És a zsoltár híres sorát idézte: „Gyászomban téged hívtalak, Örökkévaló Istenem!”

Az emlékbeszédek elhangzása után a megjelentek elhelyezték az emlékezés kavicsait az áldozatok és a munkaszolgálatosok emlékművénél.

*Dr. Nógrádi Péter elhelyezi az emlékezés kövét*

A megemlékezésen részt vettek magyar holokauszt-túlélők; a diplomáciai testületek képviselői; magyar zsidó szervezetek vezetői; a Mazsihisz-BZSH főrabbijai, főkántorai, intézményvezetői. Ott volt Károlyi K. László, a Mazsihisz-BZSH főigazgatója; dr. Kunos Péter elnöki főtanácsadó; dr. Nógrádi Péter Mazsihisz-alelnök. A magyar kormányt Baráth Ernő dandártábornok, a Honvédelmi Minisztérium humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára képviselte. A rendezvény moderátora dr. Németh Tamás volt.

Mester Tamás megemlékező beszéde

„A vészkorszak jelképezi a zsidó nép gyengeségét, amely amióta elvesztette hazáját, védtelen maradt. Erre a gyengeségre az örök válasz a zsidó nép függetlensége az ősi földön. Ma is számos veszély leselkedik a zsidó népre, de a zsidó állam lehetővé teszi, hogy szembeszálljon a veszélyekkel. Olyan világban élünk, amely távol áll a népek testvériségétől. A megbocsátás szelleme uralkodik a zsarnoksággal és zsarolással szemben, más mércével mérik az igazságot a nagyok és mással a kicsik számára.”

Az idézet, melynek keltét és szerzőjét fel fogom fedni, üzenet nemcsak a mának, hanem a mindenkori jelennek. Mi a motivációja annak, hogy 82 évvel 1944 rettenete okán, immár a sokadik generáció zarándokol el ide, a Budapesti Zsidó Hitközség Központi Temetőjébe?

*Mester Tamás virágot nyújt át egy holokauszt-túlélőnek*

Az én ötvenes-hatvanas generációmat a szüleinkre, nagyszüleinkre egyenes- és oldalági felmenőinkre való örök megemlékezés kötelezettsége hoz ki minden kora ősszel, nagyünnepeink előtt. Kétféle módon hordozza generációm a vészkorszak áttételes sebeit: vagy olyan családban nőttünk fel, ahol a szülők, nagynénik, nagybácsik mindent elmeséltek nekünk a borzalmakról, ahogy egy barátom mondja: „mi Mauthausennel keltünk és feküdtünk”, annyit mesélt a nagypapa a lágerről. Mások pedig mindent elfojtottak magukban, csak az elejtett mondatok hordozták a fájdalmukat: „Ma lenne 30 éves Editke, tisztára úgy nézel ki, mint áldott emlékű Vera nénéd, akit nem ismerhettél, szegény mártírhalált halt Jenő bátyám, hogy szerette a péntek esti diós halat!”

Megannyi sorstragédia egy félmondatba zsúfolva, melyet az én generációm is hordoz magával.

Mi, az említett ötvenes-hatvanas korosztály e történeteket, emlékfoszlányokat továbbadtuk gyermekeinknek, akik fiatal felnőttként szép számmal itt is jelen vannak, de ők, a jelen fiataljai mit fognak mondani az ő gyermekeiknek, hogy miért és mire is emlékezünk?

*Megrendítő pillanat a mártírok emlékművénél: Maja Kados és Mester Tamás*

A holokauszt nem az egyedüli népirtás a történelemben: örmények, romák, a délszláv testvérháború etnikai tisztogatásának halottai, a ruandai tuszik, a kambodzsai áldozatok és más közösségek tragédiái, mind saját történelmi körülményeik között értelmezendők és emlékük megőrizendő. Az európai zsidóságot ért második világháborús tragédia egyedisége abban rejlik, hogy

a náci rendszer célja nem egyszerűen a zsidók elűzése vagy leigázása volt, hanem Európa teljes zsidó lakosságának megsemmisítése.

Az akkori modern állami és bürokratikus rendszert teljes egészében a népirtás megvalósításának a szolgálatába állították: közigazgatás, csendőrség, vasúti rendszer, anyakönyvi nyilvántartások, és mindenekelőtt jogfosztó törvények segítették a holokauszt végigvitelét.

E tragédia nehéz emlékezete teremti meg az alapot arra, hogy amíg a világ világ, leszármazóink minden szeptemberben eljöjjenek ide fejet hajtani a mártírok emléke előtt, azonban a mai megemlékezésnek aktuális áthallása is lehetséges. A bevezető idézetből visszaidézve egy mondatot: „Olyan világban élünk, amely távol áll a népek testvériségétől.”

Pedig nagyon egyszerű belátni: egyikünk gyermekének az élete ugyanúgy érték, mint a másikunk gyermekéé; egyikünk családjának a biztonsága ugyanúgy emberi jog, mint a másikunk családjának biztonsága. Az egyik elismerése nem követeli, nem követelheti meg a másik megtagadását.

Felfedve a felvezető gondolatok keltét: 1975, azaz jó ötven esztendővel ezelőtt. S mindenki maga döntse el, hogy mennyit haladt a világ azóta.

Ha a 2023-as hamaszista terrorcselekménysorozatot és az azóta a nyugati világban kibontakozó – újabban egyesek által itthon is meghonosítani kívánt – radikális iszlamizmust eltűrő, adott esetben támogató folyamatokat veszem górcső alá, úgy azt gondolom, hogy van mit tennünk magyar zsidóként e téren.

1975-ben az idézett szöveget a vészkorszak áldozatainak izraeli emléknapján mondta el az akkori miniszterelnök, Jichák Rabin. Ha valaki, ő tudta, hogyan kell harcolni az ellenséggel szemben, mikor van itt a megbékélés ideje, és halálával adott örök tragikus leckét arról, hogy egyik szélsőség sem jobb a másiknál.