Kilencven év hitben, emlékezetben és emberségben – Kardos Péter főrabbit köszöntjük

Tisztelt Főrabbi Úr, Kedves Péter!

Vannak pillanatok, amelyek előtt meg kell állni, minden tiszteletünkkel és hálánkkal. Ez a nap, egy ilyen pillanat. Kilencven esztendő, amelynek minden egyes napja nyomot hagy nemcsak a Te életedben, hanem mindazokban, akik szerencsések abban, hogy a közeledben lehetnek.

A Mazsihisz elnökeként, de mindenekelőtt barátként köszöntelek téged, számunkra nem csupán főrabbi vagy hanem az élő lelkiismeretünk, szellemi iránytűnk és emberi példaképünk is egyben.

Sajnos egy olyan korban születtél és nőttél fel, amelynek sötétségébe belegondolni is fájdalmas. De sohasem engedted, hogy ez a sötétség eloltsa benned a remény és a hit fényét. Sőt, minél nagyobb volt a pusztítás, annál erősebb lett benned az a belső tűz, amellyel szolgálni akartál.

Évtizedeken át vagy a zuglói zsidó körzet főrabbija, egy közösség lelki atyja, aki jelen van.

Jelen vagy az örömben és a gyászban, az ünnepekben és a hétköznapokban, a nagy pillanatokban és a csendes, emberi sorsokban egyaránt.

Az Új Élet főszerkesztőjeként a magyar zsidóság egyik legfontosabb szellemi műhelyét vezeted. Tollad nem csupán ír, hanem tanít, figyelmeztet és sokszor humoros szarkazmusod mosolyt csal az arcunkra. Minden egyes szó, amelyet leírsz, egy híd a múlt és a jövő között, amelyen mi olvasók biztonságosan kelhetünk át.

De hadd szóljak most arról, amit sokan közülünk személyesen is megéltünk és sohasem felejtünk el. A Dohány utcai zsinagógában, a gettó felszabadításának évfordulóján elmondott szavaid, amelyek nem csupán elhangzottak, hanem bevésődtek a szívekbe mert megosztottad velünk a saját emlékezeted legszemélyesebb fájdalmát, és terhét.

Emlékszem, hogy mindannyian lélegzetvisszafojtva hallgatottunk, mert éreztük, hogy valami pótolhatatlan dolog történik azokkal, akik ott vannak mert egy tanú szól és egy élő emlékezet mesél.

És hadd szóljak arról a pillanatról is, amely mindannyiunkat megrázott, amikor leégett a zuglói zsidó körzet zsinagógája.

Megsemmisült a Tóránk, elégtek az imáinkat ölelő évszázados falak, vagyis mindaz, ami egy közösség lelkének az otthona. De Te akkor is helyt álltál, akkor is ott voltál. Láttuk rajtad, hogy a szíved, hogy szakad meg, mert hogyan is ne szakadt volna meg?! Hisz ebbe mindannyian majdnem belehaltunk, de mégis Te voltál az, aki minden fájdalma ellenére felálltál és erőt adtál, aki megmutatta nekünk, hogy a közösség nem a falakban él, hanem bent az emberben.

Te tudod a titkot, hogy a hit nem egy lélektelen kő és nem egy díszes vakolat, a hit az, ami megmarad akkor is, amikor minden por és hamuvá válik körülöttünk.

Aki egyszer hallotta, ahogy a zsidó dallamokat énekled az soha nem felejti el azokat.  Egy egész élet imája, fájdalma, hálája és reménye szólalt meg a hangodban a zsinagóga helyreállítása után, mi ezt a hangot hallottuk.

Kedves Főrabbi Úr! Drága Péter!

Kilencven évesen példát mutatsz nekünk arra, hogyan kell élni. Arra, hogy az emlékezés nem teher, hanem kötelesség. Arra, hogy a hit nem menekülés a valóságtól, hanem éppen a valósággal való legmélyebb szembenézés. Arra, hogy egy ember, csupán egyetlen ember, mennyi fényt képes gyújtani maga körül, ha meri elég bátran vállalni önmagát.

Mi, akik a neológ zsidó közösség tagjai vagyunk, tisztelőid és barátaid, hálával és szeretettel fordulunk feléd.

Köszönjük a szavaidat, köszönjük, hogy vagy, és hogy reményeink szerint még sokáig közöttünk leszel.

I.ten éltessen Főrabbi Úr, erőben, egészségben,
és ahogy mondjuk Élj: Bis Hundert und Zwanzig!
Száz és húsz évig, azaz, az emberi kor legvégső határáig!
A Jó.Iten áldjon meg.

Prof. Dr. Grósz Andor
Mazsihisz elnök

---