Ki találta fel a hétvégét? A sábáttól a szombat–vasárnapi pihenőig

A hét napos ciklus ma a világ egyik legtermészetesebb időegysége. A zsidó hagyományban azonban különleges jelentősége van: a Tóra szerint Isten a teremtés hatodik napja után megpihent, megáldotta és megszentelte a hetedik napot.

A Sábát nem egyszerűen egy munkaszüneti nap. A Tóra a pihenés parancsát kiterjeszti mindenkire: a családtagokra, a szolgákra, az állatokra és az idegenekre is. A hat hétköznap után következik a hetedik nap, amikor a munkának meg kell állnia.

A héber nyelvben a hét szerkezete ezt a mai napig őrzi. Míg számos európai nyelvben a napok elnevezései ókori istenekhez vagy égitestekhez kapcsolódnak, a héberben a hét napjai egyszerűen a sábáthoz vezetnek: jom rison – első nap, jom séni – második nap, és így tovább. A péntek, a hatodik nap jom sisi, estéje erev sábát, a sábát előestéje, amelyet maga a szombat követ. A hét napos, folyamatos ciklus és a hetedik nap megszentelése évezredeken keresztül a zsidó élet egyik alapvető ritmusát jelentette.

A hét napos ciklus nem kizárólag a zsidó hagyományon keresztül jutott el a görög és római világba. A kutatások szerint két, egymástól részben független hagyomány találkozott az ókorban: a zsidó, bibliai hét és az úgynevezett planetáris hét.

A zsidó hét középpontjában a sábát állt, míg a planetáris hét az ókori asztrológiához kapcsolódott. A hét napjait a korabeli világban ismert hét „bolygóhoz” – a Naphoz, a Holdhoz és az öt szabad szemmel látható bolygóhoz – kapcsolták. Ennek a rendszernek a legkorábbi ismert nyomai a Kr. e. 1. századi Itáliából származnak. Eredetét a kutatók a hellenisztikus világ, az egyiptomi Alexandria és a korábbi mezopotámiai csillagászati hagyományok összefüggésében vizsgálják. Az I. sz. első évszázadokban a különböző hagyományok egyre inkább összekapcsolódtak, és a hét napos ciklus fokozatosan elterjedt a Római Birodalomban. A zsidó és később a keresztény hagyomány a hétnek vallási jelentést adott, miközben a planetáris elnevezések – például a latin dies Solis (vasárnap) vagy dies Saturni (szombat) – az ókori asztrológiai rendszer örökségét őrizték. A 4. századra a hét napos ciklus már az egész Római Birodalomban általánossá vált.

A kereszténység később a vasárnapot tette meg kiemelt pihenő- és istentiszteleti nappá. Konstantin császár 321-ben a vasárnapot hivatalos pihenőnappá nyilvánította a Római Birodalomban. Így alakult ki az a sajátos helyzet, amely évszázadokon át fennmaradt: a zsidók szombaton, a keresztények vasárnap tartották meg a maguk szent napját.

A 19. század iparosodása alapjaiban változtatta meg az emberek munkarendjét. A gyárakban és üzemekben sok munkás heti hat napot dolgozott, gyakran hosszú munkaidőben.

A vasárnap számos országban eleve pihenőnap volt, részben vallási, részben jogi okokból. A szombat viszont még rendszerint munkanapnak számított – és ez különösen nehéz helyzetet teremtett a zsidó munkások számára.

A sábát péntek napnyugtától szombat estig tart, így azoknak, akik vallási előírás szerint tartották meg, a szombati munkavégzés nem volt összeegyeztethető a vallásgyakorlással. Egy gyári vagy üzemi munkás számára azonban a szombati műszak megtagadása akár az állásába is kerülhetett. Az Egyesült Államokban a 19. század végén több rabbi is fellépett a zsidó munkások jogaiért.

Közéjük tartozott Hayim Pereira Mendes rabbi, aki 1877-től a New York-i Shearith Israel közösség vezetője volt. Mendes nemcsak a zsinagógai életben foglalkozott a kérdéssel: a zsidó munkások mindennapi problémáival is találkozott. Azért lobbizott, hogy a zsidó diákokat szombaton ne kötelezzék vizsgákra, hogy a zsidó katonák megtarthassák a sábátot, és hogy a vasárnapi zárva tartásra vonatkozó szabályok ne sújtsák kétszeresen azokat a zsidó kereskedőket, akik szombaton vallási okból már amúgy sem dolgoztak. Mendes létrehozta a Jewish Sabbath Observance Societyt, amely a sábát megtartásának jogáért lépett fel.

1908-ban történt egy fontos változás New England egyik textilüzemében, ahol jelentős számú zsidó munkás dolgozott. A munkások számára a szombati munkavégzés elfogadhatatlan volt, így a gyár szombaton bezárt. Csakhogy a keresztény munkások és vezetők vasárnap szerettek volna pihenni és templomba menni. Végül azt a megoldást találták ki, hogy a gyár szombaton és vasárnap is zárva maradt.

Ezt tartják az Egyesült Államokban a kétnapos hétvége egyik legkorábbi ismert példájának.

A sábát megtartásának igénye mellett megjelent egy olyan munkarend gondolata is, amelyben mindenki kaphat két egymást követő szabadnapot, függetlenül attól, melyik napot tartja vallási szempontból szentnek.

A következő fontos szereplő Bernard Drachman rabbi volt, aki Hayim Pereira Mendes közeli szövetségeseként dolgozott a zsidó munkások jogaiért. Drachman felismerte, hogy hosszú távon nem feltétlenül az a megoldás, ha minden egyes zsidó munkásnak külön engedélyt kell kérnie a szombati munkavégzés alól. Ehelyett egy mindenki számára működő rendszert javasolt: legyen két pihenőnap a héten.

A zsidók szombaton, a keresztények vasárnap tarthatják meg a maguk szent napját, miközben a két nap együtt egy általános munkaszüneti időszakot alkot. Drachman már 1910 körül ezt az elképzelést képviselte, 1915-ben pedig egy keresztény vasárnapmozgalom nemzetközi kongresszusán, az oaklandi Lord’s Day Congressen is a kétnapos pihenés mellett érvelt. A javaslat egyszerre szolgálta volna a vallásszabadságot és a munkások érdekeit.

A kétnapos hétvége történetéből természetesen nem lehet kihagyni Henry Fordot sem. Ford 1926-ban vezette be vállalatánál a heti öt munkanapos, napi nyolcórás munkarendet, így a Ford gyáraiban szombat és vasárnap is szabadnap lett. Ford döntésének több oka volt. A munkásoknak több pihenőidőt akart biztosítani, ugyanakkor gazdasági szempontok is vezették: úgy gondolta, hogy a több szabadidő több fogyasztást, többek között több autózást és autóvásárlást eredményezhet.

A változás gyorsan figyelmet keltett, és más vállalatok is követték. A heti öt munkanap fokozatosan terjedt el az Egyesült Államokban, majd más országokban is.

Fontos azonban, hogy Ford nem egyedül „találta fel” a hétvégét. Mire 1926-ban a Ford bevezette az ötnapos munkahetet, már évtizedek óta folytak munkásmozgalmi és vallási küzdelmek a rövidebb munkaidőért és a két pihenőnapért.

Ráadásul Ford maga is hírhedten antiszemita nézeteket vallott, így különösen érdekes történelmi ellentmondás, hogy az általa széles körben elterjesztett munkarendben végül olyan rendszer vált általánossá, amely a zsidó munkások számára is megkönnyítette a sábát megtartását.

Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla

---