Kácsor Zsolt: Doktor Moll és a gyerekek ideje

Doktor Moll sok mindent és sok mindenkit szeret a zsinagógákban, szereti az illatokat, a könyvek tapintását, a Tóra látványát, szereti a híveket, a rabbit, a kántort, és különösen nagyon szereti azt a pillanatot, amikor eljön a gyerekek ideje, a gyerekek megáldása, Doktor Moll ettől a pillanattól mindig meghatódik, mert

ha gyereket inni és enni lát,

egyszerre csak értelmet nyer a fejében az a rengeteg zagyvaság, amivel az agya úgy telis-tele van, mint egy rossz, lim-lomos kamra, Doktor Moll ugyanis szembesül vele, hogy az emberi életben nincs annál fontosabb, mint egy éhező és szomjazó gyereknek ételt és italt adni, márpedig a zsidó liturgiának ez szerves része, ráadásul abban a zsinagógában, ahová ő jár, eléggé sokan vannak a gyerekek, akik a felnőttek imája alatt általában odakinn játszanak a zsinagóga udvaron, ahol külön játszótér épült nekik, és Doktor Moll mindig nagyon megörül, amikor a péntek esti szombatfogadáson valamelyik felnőtt kikiabál a nyitott ablakon,

kiddus, kiddus, kiddus,

ezt kiáltja a felnőtt, mire a gyerekek vígan fölrohannak az udvarról, és izgatottan körbeállják a Tóraolvasó állványt, s mindig olyan izgatottak, mintha nem tudnák, mi vár rájuk, pedig mindig ugyanazt kapják, szőlőlé várja őket egydecis poharakban, és a kántor fölemeli a kezét, és elmondja az áldást, és ekkor Doktor Moll is izgatott lesz, pedig milyen sokszor látta már ezt a jelenetet, hevesebben ver mindig a szíve, hiszen ilyenkor a Lényeggel magával szembesül, elvégre az emberi életben nincs annál fontosabb, mint egy éhező és szomjazó gyereknek ételt és italt adni, megsegíteni azokat, akik még nem tudnak segíteni magukon, olyan ez, mintha a Mindenható nézne rá a hívekre, a rabbira, a kántorra, és különösen arra a pillanatra, amikor eljön a gyerekek ideje, jiszá ádonáj pánáv élechá, vejászém lechá sálom, emelje az Örökkévaló az arcát feléd, és nyújtson neked békét.

---