Zsidó Kulturális Fesztivál: Van-e ott haza még?

2024. Szeptember 11. / 11:42


Zsidó Kulturális Fesztivál: Van-e ott haza még?

Némelyik szövegrészlet nagyon ismerős volt, a Radnóti-sorral megcímzett irodalmi összeállításból, jó néhány pedig – bevallom – számomra teljesen ismeretlen. De ez egyáltalán nem baj, mert a Máté Gábor – Kossuth-díjas színművész (a lista nem teljes), a Katona igazgatója – által összeállított műsor a szerzők és a címek közlése nélkül is fejbe és mellbe vágta a nézőt. (A címek miatti megállás amúgy is széttördelte volna az egymáshoz kapcsolódó részeket.) Bedő J. István írása a ,,…Van-e ott haza még?” című előadásról.

Az irodalmi anyag viszonylag rövid, de fájdalmasan sűrű időszakon ívelt végig, maga Máté Gábor, továbbá Bánsági Ildikó és Görög László megszólalásaival meg Móser Ádám harmonikajátékával – ez utóbbira még külön szándékozom kitérni. Ívet mondtam, de ez a deportálásoktól a megsemmisítő táborok felszabadításáig tartó történet számos olyan kitérőt is tartalmazott, amelyek szinte végtelen horizonttá változtatták a Rumbach zsinagóga színpadára állított műveket – úgyhogy Máté Gábor már csak ennek a sokféleségnek a kiválogatásáért és egybeszerkesztéséért is valamiféle irodalmi-szerkesztői díjat érdemelne...

Egy színpadot is megjárt regény, Goebbels titkárnőjének visszaemlékezése adja meg az alaphangot. Ő benne van mindenben – és nem tud semmiről. Ettől félelmetes. 

Bánsági Ildikó szenvtelenül adja vissza annak a nőnek a szövegét, akinek a kezén mentek át a propagandaminisztérium milliók halálát előidéző iratai, de mégiscsak arra a következtetésre jut: „Nem az én bűnöm...”

240909_ZSKF_Irodalmi osszeallitas_KZ_059.jpg

Ezután már bármi jöhet  – és jön is. A gyerekek, akik tudják, hogy halálra vannak ítélve (mint Konrád Gyurika és Rosenberg Dani). A költő, akinek Hetedik eclogáját mindenki tanulta, jobb esetben tudja is. A másik költő, akiben a tömeggyilkos indulat Tiberius császár mészárlását idézi fel. Egy levél – bizonyára a sok közül –, amelyet a magyar hivatalosságokhoz címeztek egy ház lakói, hogy kiigényelhessék az elhurcoltak lakásait. A regény (Debreczeni Józsefé), ami Bácskatopolyáról indulva kíséri a deportáltakat a haláltáborig.

És aztán olyan történetek (így nevezek mindent, akár vers, akár próza), amelyek a rémségekkel szembesülés különféle módjait írják le. Például az agybarázdákba beleégő pillanatok, melyeket a Soha nem feledem kezdősorok őriznek meg (Elie Wiesel) – és amelyek félelmetesen dübörögnek Görög László előadásában. Vagy a gázhalál tárgyszerű (erőltetetten érzelemmentes)  leírása (Dr. Nyiszli Miklós). Aztán a hit megőrzése a halálos pillanatig, amikor a rabbit küldik bal felé. (Ezt Borbély Szilárd írta meg Taub Eizikről.) 

És a hit elvesztése, a perlekedés Istennel – hogy ezt miért engedi. „Nem tudok hinni egy olyan istenben, aki hagyja, hogy ez megtörténjen.” Persze még így is lehet kibúvót is találni: „Nem Isten üzemelteti a haláltáborokat. Hanem az emberek.”

240909_ZSKF_Irodalmi osszeallitas_KZ_054.jpg

Akármennyire is furcsa, e tragikus témában még nevetésre is jutott alkalom. Szép Ernő halálra várakozó hősei arról vitatkoznak, hogy vajon milyen büntetésre, hányszoros halálra kellene ítélni Hitlert. És végül egészen logikus a meglepő szentencia: örök életet kellene rá szabni. (És ha) „a Föld egyszer kihűl, nem lesz egy fűszál, egyetlenegy élőlény nem marad, de megmarad egyetlenegy, ő. Sötétségben, némaságban egyedül ő maradjon a világon. (…) csak ő éljen örökké, ő, meg se őrüljön, mindig emlékezzék.” De az igazi meglepetés egy másik csevegő megállapítása (pedig ez is logikusnak tűnhet): „Én csak azt mondom, bár fölvették volna annak idején a festőiskolába, semmi bajunk se volna máma.”

Fotók: Zsidó Kulturális FesztiválFotók: Zsidó Kulturális Fesztivál

Biztosan nem vésődött belém minden részlet, de Esterházy Péter szövegrészletével (Bermuda háromszög) zárult az este, ebben – természetesen a nyelvről esett szó, és szíven ütött néhány tárgyilagos mondata. Ne tekintsük profán vagy blaszfém közlésnek, ami Máté Gábor orgánumán szólalt meg:

„...aki a nyelvet birtokolja, azé a hatalom. Amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet – legalábbis a világnak azon pontjain, ahol beszélnek a holokausztról. (…) Másképp beszél és másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt ott. (...) El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját? Ez a 21. század nyelvének nagy kérdése: elfelejteni akarjuk-e, vagy pedig ha nem is megérteni, de megtartani Auschwitzot szörnyű emberi mivoltában, vagyis az a kérdés, hogy a neurózis vagy a kultúra lehetőségeivel élünk-e.”

Máté Gábor rendezőként az egész összeállítás főszerepét átengedte Bánsági Ildikónak. Ennek talán a legfőbb oka, hogy igen jelentős terjedelmű részletek hangzottak Edith Eva Egernek A döntés című regényéből. 

Annál szívszorítóbban talán még senki nem írta meg az auschwitzi táboréletet, mert egy fiatal lány a krónikása a saját életének – a bármikor bekövetkező halál árnyékában. 

Ettől aztán nem az átélt kínzásokról szól az elbeszélés, hanem egy kiskamasz elfúló hangja beszél önmagáról – és mindez megképződik az olvasó (itt, most a hallgató) fejében, aki hozzá tudja adni saját, máshonnan származó impresszióit. Bánsági ugyanúgy ül, szinte meg sem mozdul a mikrofon előtt, mint a többiek, hangja megeleveníti táncos kiskamaszt, aki kíváncsi önmagára, a testére, a fűszálra, amit megenni fog, és ő az, aki hangjaveszetten még segítséget kérni sem tud a tábort felszabadító fekete bőrű katonától.

Az oratóriumszerűen zajló előadásban egyetlen ember mozgott: Móser Ádám, zeneszerző, harmonikaművész – persze ő is csak a hangszerével. Hat vagy hét alkalommal, az elhangzó szövegek között játszotta improvizatív, leginkább érzelmek hullámzását kifejező (vagy követő) műveit – pianissimótól a harmonikán elérhető fortissimóig. Nem tudom, hogy a záró zenedarab kiben mit idézett föl, én magam nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a dallamban felhangzó és visszatérő töredék Máté Péter híres dalát – ami nagyon is idevágott – hozza elő: Egyszer véget ér...

Folytassa mindenki, ahogyan tudja.

459144323_1049257663873709_3207779555203579881_n.jpgFotó: Navracsics Tibor/Facebook

A Mazsihisz meghívására megtekintette az előadást Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter, akit a Rumbach-zsinagógában prof. dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke és dr. Kunos Péter, a Mazsihisz-BZSH ügyvezető igazgatója fogadott. 


mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Izrael védelmében
Arab-izraeli fiatalember az arab-izraeli igazságról (VIDEÓ)
Megemlékezések
Eltemették Hadas Krisztát – „Sugárzott, akárcsak a gyertya"
Kultúra
Bécsi randevú Budapesten
2024. December 02. / 11:34

Bécsi randevú Budapesten