Magyarországon 73 éve Rákosiék betiltottak minden olyan ifjúsági szervezetet, amit nem ők (értsd: a kommunisták) szerveztek – felülről. Az élen a cionista mozgalmakat számolták fel, persze a cserkészeket is. Arje Singer írása az Izraelinfo.com oldalról.
Szomorú ez a dátum nagyon. Mi, somérok azt reméltük, hogy minket aztán biztosan elismernek, hiszen mi – még a nevünkben is – a Marxista Cionista Ifjúsági Mozgalom voltunk. De nem így lett…
1949 pészachján az összes magyar cionista ifjúsági szervezet (mert több volt) útra kelt, hogy átkeljen az Ipoly folyón. Szlovákia volt a cél, ahol még működtek a mozgalmak, és onnan terveztek továbbmenni Izraelbe, mint lengyel menekültek.
Csakhogy minket, 14 év alatti gyerekeket otthon hagytak, azzal magyarázták, hogy nem akarták a srácokat elválasztani a szüleiktől.
Nem fogadtuk el ezt a helyzetet. Tovább tartottuk egymással a kapcsolatot. Előbb a tagok lakásán, később a Margitszigeten vagy a Városligetben találkoztunk.
Igen komolyan vettük magunkat, így egy nap a csoportunk küldötteiként ketten – jómagam és Jaksi barátom – ellátogattunk Izrael akkori követségére. A követtel ugyan nem volt alkalmunk beszélni, de egy tisztviselő végighallgatta, hogy szeretnénk Izraelbe jutni, mert minket „ittfelejtettek”. Aztán kiengedett a hátsó kapun, nehogy a rendőrök kezébe kerüljünk.
Teltek a napok, de sem történt semmi.
Aztán egyszer csak felhívott egy ismeretlen lány, hogy Évának hívják, Pozsonyból jött, és találkozni akar velem, a 14 éves lurkóval. Megbeszéltük, hogy a találkozó a Sváb-hegyen lesz. Ott elmondta, hogy két csoportban juttatnak el bennünket Pozsonyba. Az elsőbe azok kerülnek, akiket nem engednek el a szülők, a másodikkal a szülői engedélyesek mehetnek. Én megkaptam szüleimtől az engedélyt.
Június elején elment az első banda. Augusztus elején következtünk mi. Éppen akkor zajlott a Világifjúsági Találkozó, aki csak élt és mozgott, az vagy részt vett benne, vagy felügyelte – az egyetlen fiatal társaság, amelyik elhagyta Budapestet, az mi voltunk.
Húszan találkoztunk szülők nélkül a Nyugati pályaudvaron. Vonaton utaztunk egy északi városkába. Ott egy csempész vett át minket, és vitt az Ipolyhoz, de úszni nem is kellett, a folyó nem volt mély. Egy teljes hétig vándoroltunk ide-oda a szlovák erdőkben, mígnem érkezett három taxi, hogy elvigyen Pozsonyba. Pár napon belül megint vonatra ültünk és többszöri átszállással elmentünk Olaszország déli csücskébe, Bariba. Ott szállhattunk végre az Ácmaut nevű hajóra, az vitt el Haifáig.
Hiába voltunk viszonylag közel, hosszú volt az út. Amikor messziről megláttuk a Kármel-hegyet, felmentünk a fedélzetre, és elénekeltük a Hátikvát. A felnőtt utasok csatlakoztak hozzánk. Volt, aki sírt is.
Boldogok voltunk az új hazánkban, pedig még nem tudtuk, mi minden vár ránk. A csoportunk Gál On kibucba került, onnan nyolc hónap után vittek át Nir Dávidba. Innen vonultunk be katonának, és két és fél évi szolgálat után mehettünk vissza a kibucba.
Kamaszok voltunk, az egykori srácok felnőttek, megöregedtünk, alig néhányan élnek közülünk. De ez a néhány öreg ember tartja még a kapcsolatot egymással.
Abban a régi kibucban a magyarok közül már senki sem él.
Címlapunkon a Nir David kibuc látható / Forrás: Wikipedia
1.jpg)
