Harsányi László: Bálint Rezső (1885–1945) festőművész és képzőművészeti író – Párizs szerelmese

A közelmúltban jelent meg az Egy szippantásnyi oxigén című könyv-sorozatom első két kötete. A könyvek az e felületen korábban bemutatott művész-életutakra alapozva adtak áttekintést az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció (1939–1944) rendezvényein fellépő énekesek és táncosok, valamint zeneművészek egy részének életéről. Készülőben van a színészeket bemutató harmadik könyv is.

A negyedik könyv elkészülte előtt még mindig van lehetőség újabb képzőművészek bemutatására, ezzel kibővítve e tervezett kötet majdani szereplőinek körét.

Viharban 179. rész

Bálint Rezső 53 éves korában, már ismert festőként részletesen írt a pályakezdéséről Egy festő elindul című visszaemlékezésében. Eleinte nyomdásznak tanult, 1902-ben szabadult fel, de szinte azonnal elhatározta, hogy festő lesz. Apja jó kapcsolatai révén ekkor sok erőfeszítést tett anyja segítségével – sikertelenül. A Mintarajz iskolába nem vették fel. Sorra járták a kor híres festőit, László Fülöp szinte nem is fogadta őket, Székely Bertalan válaszát szó szerint idézi Bálint Rezső: „Én nem ajánlom, hogy a festészeti pályára lépjen. Inkább az ipari pályát ajánlom. Maradjon a mesterségénél. Suszternek inkább, mint festőnek!”

Egy barátjánál lakott, és levelezőlapokat festett, ebből élt. 1902-től Vesztróczy Manó, majd 1907–1908 között Szablya-Frischauf Ferenc tanította a festészetre, ő hívta a KÉVE-be. 1906–1908 között Nagybányán Iványi-Grünwald Béla és Ferenczy Károly oktatta. Ezt követően Párizsban tanult. 1909-től már folyamatosan kiállító művész volt.

1910–1911 között Párizsban Modiglianival közösen volt kiállító. Egy ideig együtt is laktak, és közös műtermet béreltek. 1911–1912 között Bálint Kecskeméten dolgozott a művésztelep tagjaként.

1920-ban felesége, Windt Júlia elhagyta és Párizsba költözött. Közös gyermekeik kalandos módon, de előbb-utóbb követték az anyjukat.

Bálint Rezső tanulmányai után Budapesten, de elsősorban Izbégen élt és alkotott, ahol már 1915 tavaszán festőiskolát nyitott, nagy érdeklődés mellett.

Munkásságát Kosztolányi Dezső több alkalommal is méltatta írásaiban, egyes esetekben a művész felkérésére. Így volt ez 1916-ban, majd 1919-ben a „Formák, foltok, vonalak” mappa megjelenésekor. Kosztolányi így jellemzi a művészt a bevezetőben:

„Bálint Rezső a festő végtelen áhítatot érez az élettel szemben. Fejlődése nemcsak akkor zajlott le, amikor egy vászna előtt állott, festéktálcával a kezében, hanem kutatott és dolgozott mindenütt és mindig és e munkája alatt a technikáját is elhanyagolta. Az életre készült.”

1928-ban Tersánszky Józsi Jenő írt róla a Nyugatban:

„Bálint Rezső, ahogy ezen legutóbbi kiállításán nekünk bemutatkozik, kétségkívül művészetének delelőjén tart. Látása megállapodott, rutinja teljes. A kifejezési formák keresése már mögötte van. Hosszú és küzdelmes út vezette idáig. Egyet azonban meg lehet állapítani erről az útról. Semmi állomásában nem esett szertelenkedésekbe, végletekbe.”

Kosztolányi 1930-ban is írt a Brassói Lapokban egy Bálint Rezső munkásságát méltató cikket. A művész ekkor ismét Párizsba ment egy évre, amely útját egy kiállítással zárta le 1931 márciusában. Az 1930-as években viszonylag sokat publikált. Cikkei közül figyelemre méltók a festő társait, magyarokat és franciákat bemutató, elemző írásai a Múlt és Jövő lapjain.

1934-ben kiállítása nyílt párizsi munkáiból az Ernst Múzeumban.

1939 októberében fontos írása jelent meg a Múlt és Jövőben, Magyar zsidó művészek 1939-ben címmel. Ez figyelmezteti a Pesti Izraelita Hitközség vezetőit a zsidó művészek egzisztenciális problémáira, és sürgeti a korábbi ígéretek betartását. Mivel a cikk egy hónappal az OMIKE Művészakció kezdete előtt jelent meg, nem túlzás arra gondolni, hogy ez lökést adott, hozzájárult, hogy a művészakció a zsidó előadóművészek mellett a zsidó képzőművészek munkásságával is foglalkozzék. (Lett is hat képzőművészeti kiállítás 1939 és 1944 között.)

Bálint Rezső művészetkritikai tevékenységének fontos darabja az 1941-ben kiadott „Művészek Párizsban” c. kis könyv, amelyet egy öt tagból álló sorozat első kötetének terveztek, de csak ez az egy készült el belőle, amely teljes egészében Modiglianiról szól.

1939 és 1943 között Bálint hét művel, közöttük olaj és pasztell képekkel részt vett a Művészakció négy kiállításán.

A Magyar Nemzet 1945 novemberében rövid kis hírben közölte, hogy Bálint Rezső festőművész és képzőművészeti író „hirtelen meghalt”. Nekrológot egyet találtam, Várnai Zseni szépen búcsúzott el tőle kicsit később, 1948 februárjában a Kossuth Népében:

„… megérte a felszabadulást. Az Andrássy úton találkoztunk vele újra, sütött a nap és tele voltunk boldog ujjongással és reménységgel. – Utazom Párizsba, — mondta. – A könyvemet már fordítják franciára, viszem magammal, kint fogom megjelentetni. — És mosolygott és a messzeségbe nézett, de olyan testetlen volt, hogy vékony, sárgás bőrén átsütött a tavaszi nap. És másnapra Tinti, vagyis Bálint Rezső festőművész meghalt gázmérgezésben. Az volt az általános vélemény, hogy szándékosan nyitotta ki a gázcsapot, de mi, akik közel álltunk hozzá, tudtuk, hogy ez lehetetlen. Ő élni akart, találkozója volt még egyetlen, nagy szerelmével, Párizzsal, mi tudtuk, hogy ő nem akarhatott megszökni a viszontlátás elől.”

A szöveg elkészítésekor jelentős mértékben támaszkodtam a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár korábbi, Bálint Rezső életét bemutató közlésére.

Képek:

1.) Interieur MZSM
2.) Önarckép 1923.
3.) Anya gyermekével Virág Judit Galéria
4.) Önarckép
5.) Bármicvó előtt (1938?)

---