Betöltés...
  /  

„Hány zsidó van a párvezetésben?” és más Scheiber-anekdoták

– Ezeket a történeteket Scheiber Sándortól hallottuk az egykori rabbiképzőben péntekenként és szombatonként. Köszönöm ezt az összeállítást Hidvégi Máténak, valamint Scheiber Sándornénak, Lili néninek és Scheiber Máriának, a professzor úr lányának, hogy ezeket a pótolhatatlan gondolatokat lejegyezték – írta az alább következő összeállítás elé Villányi András fotográfus. A Scheiber Sándor-díjas fotóművész igyekszik fenntartani a neológia nagy alakjának emlékezetét, így például feleségével, Zsuzsával annak idején ők kezdeményezték, hogy állítsanak emléktáblát Scheiber Sándornak az intézményben. 

A hatnapos háború
A hatnapos háború után az Állami Egyházügyi Hivatal összehívta a zsidó felekezet vezetőit, hogy azok – a szocialista internacionalizmus mellett hitet téve – elítéljék az „agresszort”. Scheiber szótlanul ült. „Még nem hallottuk az igazgató úr véleményét!” – fordultak Scheiberhez. „Kérem, nekem az a véleményem erről a háborúról, hogy ezek után senki nem mondhatja többé: gyáva zsidó!” Ugyancsak egy ilyen körben mondta Scheiber Sándor, hogy az a zsidó, aki Izrael ellen nyilatkozik, az nem zsidó, vagy hazudik.

Oszlop előtt
Moziban. Oldalerkélyen. Scheiber előtt oszlop. Sándor megszólal: „Jaj, de jó, majdnem a felét fogom látni a filmnek.”

„Én egy öreg zsidó vagyok”
Lukács uszoda. „Nekem egy kabint adjon – mondja belépéskor a kabinosnak – mert én egy öreg zsidó vagyok.” Átöltözik, indul a víz felé, nyakában Dávid-csillag aranyláncon. A kabinos megszólal: „Hogy öreg, azt már előbb is láttam, hogy zsidó, azt csak most.”

Aztat mondani
Házukban lakó ismerőse Molnár-darabot nézett. „Na, hogy tetszett a színház?” – kérdi Scheiber. „Aztat nem lehet mondani, hogy ez egy komédia volt – válaszolja a lakótárs – aztat sem lehet mondani, hogy ez egy tragédia lett volna. Aztat lehet mondani, igazgató úr, hogy ez egy társadalmi eposz volt.” „Látja – jegyzi meg Scheiber – aztat egyáltalán nem lehet mondani.”

Hány zsidó van a pártvezetésben?
„A szocialista Magyarországon nincs antiszemitizmus. Hogy ki zsidó és ki nem, azzal csak maguk, zsidók foglalkoznak – mondta egyszer az Állami Egyházügyi Hivatal egyik vezetője Scheibernek. „Én például nem tudom, hogy a pártvezetésben hány zsidó van” – válaszolta Scheiber. „Öt” – vágta rá az ÁEH-s vezet

Nyári hó
Beszélgetések közben, társaságban is sokszor csak mímelte az odafigyelést, de gondolatai máshol jártak. Az arckifejezést, amit ilyenkor felvett, családja már ismerte. Nyár van. Hőség. Ebéd családi körben. Lánya megszólal: „Nézzétek, havazik! A házakat befedte a hó.” Scheiber bólogat, „Igen, nagyon érdekes” – mormogja. Felriad. „Már megint rajtam nevettek.”

Részvétlátogatás
Barátja, Zsoldos Jenő halála után Scheiber Sándor részvétlátogatást tett Zsoldos húgánál. A szegény asszony mindenféléről beszélt, s egy jó fél óra múlva ezt mondta: „Látja, Sándorkám, azóta is minden nap kimegyek a temetőbe és kérdezem tőle: miért kellett itt hagynod?” Ebben a pillanatban Scheiber felriadt: „Igen, és mit válaszolt?”

„Maga még csupasz üleppel makkolt a fán”
Voltak dolgok, amikre kifejezetten sajnálta az időt. Ezek közé tartozott a közlekedés. Gyakran járt taxival. Ha felesége vitte kocsival, a behajtani tilos táblák irányába is vitette magát. „Majd én fizetek!”, mondta olyan gesztussal, mint egy mágnás valami éttermi társaságban. Nem érdekelték a gyalogátkelőhelyek, a közlekedési lámpák. Sokszor megállította rendőr a József körúton. Ilyenkor szó nélkül vette elő a tárcáját: „Mivel tartozom?”, kérdezte, és ment tovább. 
Egy ilyen helyzetben történt, hogy a rendőr magyarázni kezdett, hogy értelmes ember ilyet nem csinál, így nem közlekedik, szégyellhetné magát -, Scheiber megelégelte, „Nézze, én fizetek, de az nincs benne a díjban, hogy magát is végig kelljen hallgatnom.” A rendőr erre még inkább belelendült az előadásba, lekezelően oktatta Scheibert, akit a végén röviden unintelligensnek titulált. Scheiber mérgesen megszólalt: „Maga nevez engem unintelligensnek?! Maga még csupasz üleppel makkolt a fán, amikor én már olvastam.” A rendőr följelentette hatósági közeg megsértéséért. Scheibert beidézték a kerületi kapitányságra. Előadta, eljátszotta a jelenetet olyan sikerrel, hogy felmentették.

Igazgató úr
Nánási Miklós vacsorát rendez barátainak a Hotel Intercontinentálban. Ott van Honthy Hanna is, bemutatják Scheibernek. „Művésznő, bizonyára hallott már Scheiber igazgató úrról!” „Óh, persze”, feleli Honthy, majd Scheiber felé fordul: „megkérném az igazgató urat, intézkedjék, hogy nyissák ki az ablakokat!”

„Körülbelül hét”
Az 1939-es évet Scheiber Sándor Angliában tölti. Kéziratokat tanulmányoz. Nagyon szegény, havi tíz fontból él. A házinéni minden reggel megkérdezi tőle, hány óra van. S amikor – általában a hónapok második harmadától kezdve – Scheiber már úgy válaszol: „körülbelül hét”, a házinéni felkiált: „Jaj, a rabbi úr órája már megint a zálogházban van!”

Bemutatja öccsét
Scheiber öccse, Lipót híresen szép ember volt. Sándor ezekkel a szavakkal ezekkel a szavakkal mutatta be őt Lilinek, leendő menyasszonyának: „Most bemutatom neked a testvéremet, de nem azért, hogy beleszeress.”

Jehuda Hadassi
Zavarta Scheibert, hogy dunaföldvári hívei tudományos munkásságáról semmit sem tudtak. („Azt hiszik, délig alszom.”) Akkoriban Jehuda Hadassival, egy középkori zsidó költővel foglalkozott. Elnevezte róla kutyáját, s hamarosan az egész község ismerte Jehuda Hadassi nevét.

Munkaszolgálat
Scheiber Sándor munkaszolgálaton. Sáncmunkát végeznek. Sorakozó. Szökési kísérletért kivégeznek négy embert. Scheiber temeti őket. Beszédet tart ártatlanságukról,  mártírhalálukról, a biztosan eljövendő isteni igazságszolgáltatásról. Olyan elragadtatással beszél, hogy hallgatói úgy érzik, ez az ember személyes kapcsolatban van Istennel. A beszéd végén az egyik keretlegény odaajándékoz Scheibernek egy pár cipőt. Adja annak, akinek akarja. (A cipőket a munkaszolgálatos színész, Szigeti Jenő kapta meg.)

„Ha anyánk látná”
1945 februárjában Scheiber és öccse napok óta járnak a kerepesi temetőbe, szüleik holttestét keresik. Valahol az utcán Lipót megszólal: „Ha anyánk látná, mennyire éhezünk, segítene.”
„Látja”, feleli Sándor.
Néhány perc múlva megáll mellettük egy orosz teherautó, s az egyik katona lenyújt egy kenyeret.

„Lehetett volna egy repülőgépünk”
1947 körül Scheiber bemutat egy dúsgazdag külföldi ortodox zsidó fiatalembert az akkor még hajadon sógornőjének. Beszélgetnek, majd valamilyen ürüggyel magukra hagyja őket. Amikor a fiatalember elmegy, izgatottan kérdezi sógornőjét a történtekről. „Beszélgettünk. Kérdezte például, hogy járok-e rituális fürdőbe.” „És te mit válaszoltál?” „Mit válaszoltam volna, azt, hogy nem járok.” „Látod, hogy milyen a húgod – fordul Scheiber Lilihez -, pedig lehetett volna egy repülőgépünk!”

Reggeli az ágyban
Schindler József szegedi főrabbi egyik pesti tartózkodásakor Scheiberéknél aludt a Kun utcában. Lili éppen vidéken volt, ezért Schindler Lili ágyát kapta. Lili nagymamája reggel, amikor a fürdőszoba ajtajából benézett, észrevette, hogy a távollévő feleség helyén valaki – bizonyára egy nő – alszik. Kérdőre is vonta az akkor már fölkelt Sándort. Scheiber, látva a félreértést, úgy tett, mintha mindez, sajnos, igaz lenne, kérlelte a nagymamát, az ügyet senkinek ne említse. Sőt, elmagyarázta, hogy az illető hölgy ágyban szeret reggelizni, és erre való tekintettel rávette a nagymamát, vinné be neki a reggelit. A nagymama elszántan belépett a hálószobába, s ott az ágyban nyújtózkodó szakállas Schindlerre talált.

Tanítja kislányát
Scheiberék lánya, Mari készül a másnapi magyar irodalom órára. Hangosan mondja az anyagot, behallatszik Scheiber dolgozószobájába: „A magyar költők hazafias bánatban haltak meg”. Scheiber kijön, „mondd meg annak a  tanárnak, hogy a magyar költők addig haltak meg hazafias bánatban, amíg Erlich fel nem fedezte a Salvarsant.”

„Unalmas, magyartalan, pongyola!”
Mari házi feladata a Bánk Bán elemzése. Apját kéri, segítsen. Scheibernek nincs ideje, lemásolhatja Marival Arany János Bánk Bán tanulmányát, mondván a tanár úgysem ismeri Arany prózáját. Igaza volt. A dolgozatra a következő tanári értékelés íródott: „Unalmas, magyartalan, pongyola!”

„Ezt még egy kétéves gyerek is tudja!”
A kétéves Marinak megtanította a római légiók latin neveit. Rabbiképzői hallgatókat vizsgáztat otthon. „Kérem – kezdi a vizsgát-, mondják el a római légiók neveit!” Csönd. „Uraim, ezt még egy kétéves gyerek is tudja!” Behívja Marit, és elmondatja vele a légiós neveket.

Mari a dolgozószobában
A lakás legnyugodtabb része Scheiber dolgozószobája volt, ezért ott helyezték el Mari rácsos ágyát, a kisgyerek ott aludt apja íróasztala mellett. Ha apja otthon volt, Mari nem akart aludni, beszélt, nevetgélt, apja sem dolgozhatott. „Ez csak akkor van így, ha te itthon vagy,” mondta Lili, „ha nem lát téged, ez a gyerek szó nélkül lefekszik, alszik.” Sándor nem hitte. „Próbáld meg, tégy úgy, mintha elmennél”, tanácsolta Lili. Scheiber felöltözött, felvette a cipőjét, kabátját, kalapját, elköszönt Maritól és kiment a dolgozószobából. Néhány perc múlva Mari aludt már. Scheiber visszaosont asztalához, írt, dolgozott. S ez így ment estéken keresztül, sokáig: utcai ruha, köszönés, visszalopódzás, munka kevés fénynél, gyerekszuszogásban. „Hát te nem mentél el?”, szólalt meg egyszer Mari, mikor apja már ismét asztalánál ülve dolgozott. „Nem”, felelte Scheiber, s a kisgyerek lefeküdt, aludt csendben, nyugodtan ezután.

„Vigyétek a Bélát, Bélát…”
A Rabbiképző Intézetben egymást érték a vendégek. Scheibernek volt egy jele, ha olyan valaki érkezett, akivel nem akart találkozni, halkan énekelni kezdett: „Vigyétek a Bélát, Bélát… ” Titkárnője ilyenkor szelíden elirányította az illetőt. Egy alkalommal – a titkárnői közbelépés előtt – egy kellemetlen vendég benyit Scheiber dolgozószobájába. Pár pillanat múlva kijön, mondván, nem találja az igazgató urat, és elmegy. A titkárnő csodálkozva belép az igazgatói szobába – az igazgató úr sehol. Pisszegést hall, lenéz: Scheiber bebújt az íróasztal alá.

Mikor ölheti meg az ember a feleségét?
Voltak őrültjei is, akik látogatták. Az egyikük, akit közveszélyesként zárt osztályon tartottak, megszökött és berontott Scheiber dolgozószobájába. „Igazgató úr, engem a bolondok házában tartanak bezárva.” Miért?” „Mert megöltem a feleségemet.” „És miért ölte meg a feleségét,” „Mert nem tetszett. Ugye jól tettem?” Scheiber megnyugtatta – ezalatt megérkezett a mentő is -, ha valakinek nem tetszik a felesége, nyugodtan megölheti. Ez az ember élete végéig hálás maradt. A zárt osztályról egy vaskos iratot küldött a Rabbiképzőbe, „A túlvilág tervezete” címmel. A túlvilág főpapja – természetesen – Scheiber Sándor volt.

Feltámasztási ima
„Feltámasztás ügyében jöttem” – nyitott be egyszer az igazgatói szobába egy régi állandó látogató, akit Führer úrnak hívtak, s aki Scheiber egyik kedvence volt. „Kije halt meg, Führer úr?” – ültette a karosszékbe Scheiber a zaklatott, szomorú embert. „Az édesanyám. És tudom, hogy van egy ima, amivel föl lehet támasztani a halottakat, és azért jöttem, ha az igazgató úr azt elmondaná … ” „Mikor halt meg az édesanyja?” „Fél éve.” „Jaj, Führer úr, az nagy baj, mert ez az ima csak három hónapig érvényes.” „Hű, ezt elcsesztem!” – kiáltotta Führer úr és kiment.

A Szabolcsi Bencéhez küldött ember
Egyik őrültje bonyolult zenei elméletet gyártott, és ezzel kapcsolatban két-három naponta zaklatta. Scheiber megunta a dolgot, és elküldte emberét Szabolcsi Bencéhez. Pár nap múlva az illető megjelenik, ragyogó, mosolyogó arccal. „Na, mit mondott Szabolcsi?” „Azt mondta, hogy komplett őrült vagyok.”

Amire nincs bocsánat
Adatfelvétel temetési ügyben. A rabbiképzői szobában idősebb nő, szeretné, ha Scheiber temetné apját. Beszélgetnek, a nő zokogva mondja, egyszer megütötte apját, mert koldult, bár mindene megvolt, ám azóta nem hagyja nyugodni ez az emlék. Scheiber ennyit válaszolt: „Saját szülőt megütni olyan bűn, amire soha nincs bocsánat.”

„A konyhában ül a halott”
Kun utcai bejárónőjüknek, Bözsinek az édesapja megbetegszik. Bözsi már készül apja halálára, varrja a gyászruhát. Apja meggyógyul, Bözsi nem említi. Pár hónap múlva Bözsi apja éppen Scheiberéknél van. A hazaérkező Lili kérdezi férjétől, ki van náluk. „A konyhában ül a halott” – feleli Sándor.

Könyvei
Otthona egybefüggő könyvtár volt. Minden kötetet ismert, mindegyikről tudta, hol találja. A polcokról még a port sem törölhette le más. Egyszer, mikor pár napra elutazott, Lili letörölgette a dolgozószobában lévő hatalmas könyvállványt, ám véletlenül fölcserélte két könyv sorrendjét. Scheiber ennyit fűzött az esethez: „Most már azon sem fogok csodálkozni, ha könyveimet legközelebb a folyosón találom, íróasztalomat pedig a konyhában.”

Tizennyolc fillér
Minden pénzét könyvekre költötte. Pár hónappal az ostrom után már lejárt a Teleki térre könyvet venni. Titkolta az árukat, „tizennyolc fillér volt” – mindig ezt mondta. Évtizedek múltán is, ha vendég járt Scheiberéknél, és csodálta a könyvtárt, Lili megszólalt: „Nálunk a legdrágább könyv is csak tizennyolc fillérbe került.”

A maradandó érték
Az általa írt könyveket egész bőrbe köttette. Az otthoni nagy könyvespolcon egymás mellett álltak, szemre is szép látványt nyújtva. Mutogatta őket, mondván, a kötésükről biztosan elmondható, hogy maradandó érték.

Leningrádi történet
Lilivel Leningrádban. Scheiber a Saltykov Scsedrin könyvtár zsidó kéziratait tanulmányozza, feldolgozatlan, középkori geníza-anyagot. A kéziratraktárba nem engedik be, naponta egy csomagot kap, azt átnézheti. Telnek a hetek, semmi. Az utolsó kutatónap előtti estén felsóhajt: „Istenem, nem teheted meg velem, hogy hiába jöttem ide, semmit sem találok!” Utolsó nap, utolsó kéziratcsomag. Scheiber kibontja és kiemel belőle egy eddig ismeretlen, eredeti Majmúni kéziratot.

Mióta a föníciaiak
Mari fogorvosként dolgozik. „Apu – fordul Sándorhoz -, olyan kellemetlen, hogy a betegeim mindig megkérdezik, mivel hálálhatnák meg a munkámat. Mit mondjak nekik?” „Mondd meg nekik, hogy mióta a föníciaiak föltalálták a pénzt, ez nem lehet probléma.”

Szombat
Egyszer Londonban szombati napon könyvvel a kezében ment az utcán.  Ortodox ismerősei nagyon megszólták. Scheiber így válaszolt: „Amit ti a szombat megtartásával tesztek a zsidóságért, azt én ezzel a könyvvel csinálom.”

Vegyes házasság
Scheiber nem szerette a vegyes házasságokat. Azt tartotta, hogy zsidó zsidóval házasodjék, különben kihal a zsidóság, megszűnik a zsidó kultúra. Egy alkalommal éppen erről beszélt baráti körben, ahol jelen volt a katolikus művészettörténész, Dávid Katalin, akinek férje zsidó. Scheiber odafordult Dávid Katához: „A maguk házassága kivétel, Katalin. Mert magának nagyon mély a hite.”

Scheiber Sándor, a sadchen
1939-es angliai útjakor Scheiber sok menekülő, magányos fiatallal találkozott. „Miért, hogy nem tudja megtalálni egymást ez az egymásra vágyó sok ember?”, írta egyik levelében. Talán ez volt az az élmény, aminek a hatására később házasságok összehozásával is foglalkozott. Az évek során Scheiber Sándor személye ezen a téren szinte intézményesült, több ezer házasulandót ismertetett össze. Halála után halomnyi társkereső cédulát találtunk íróasztalában, zsebeiben. Mondogatta: „Világhírű tudós akartam lenni, és lett belőlem egy világhírű sadchen.” Azt is mondta, hogy régen a házasságok az égben köttettek, most a rabbiszemináriumban. 

Barátság Bálint Sándorral
Abban az időben, amikor Bálint Sándort, katolikus néprajztudóst megfosztották egyetemi katedrájától, és naponta beidézték a rendőrségre, Scheiber Sándor összecsomagolt könyveket, iratokat, munkát és leutazott Szegedre. Érkezését nem jelezte előre. Megérkezett Bálint Sándorhoz, aki az ajtót kinyitva meglátta a bőrönddel, csomagokkal felszerelkezett Scheibert. „Mi történt, Sándor?” „Semmi – felelte Scheiber -, csak van egy-két intézni valóm itt Szegeden, és arra gondoltam, talán befogadsz pár napra.” Így lakott hetekig Bálint Sándornál Scheiber Sándor, hogy nehéz időkben ne legyen egyedül a barátja.

„Nem tudok mesélni, ahhoz hangulat is kell”
Betegsége hónapjaiban történt. Fal felé fordulva fekszik Kun utcai lakásában, abban a kis, utcai szobában, ahol majd meghal 1985. március 3-án. Lili mellette van. „Miért emészted magad, Sanyi? Mesélj inkább. Mit szólnál hozzá, ha bekapcsolnék egy magnót, és arra rámesélnéd a történeteidet,  amiken olyan jókat szoktunk nevetni.” „Közönség nélkül nem megy” – feleli Scheiber. „Hát itt vagyok én neked közönségnek, Sanyikám”, mondja Lili. „Nem tudok mesélni – suttogja lemondón -, ahhoz hangulat is kell.”


Témák:
Ezek is érdekelhetnek