Entebbe 50 – a túszszabadítás, amelyre a zsidó világ ma is büszkén emlékezik

Az Entebbe-hadművelet nem csupán katonai bravúr volt, hanem a zsidó összetartozás, a felelősségvállalás és az élet védelmének megrendítő erejű példája. Fél évszázad múltán Izraelben és a világ zsidó közösségeiben ma is úgy emlékeznek rá: volt egy éjszaka, amikor egy egész nemzet azt üzente a bajba jutottaknak, hogy nincsenek egyedül.

A történet 1976. június 27-én kezdődött.

Az Air France 139-es járata Tel-Avivból indult Párizs felé, athéni átszállással. A gépet a görög fővárosból való felszállás után palesztin és nyugatnémet terroristák térítették el. A repülő előbb Líbiába, majd Ugandába került, ahol az utasokat az entebbei repülőtér régi termináljában tartották fogva, Idi Amin diktatúrájának árnyékában.

A túszdráma különös kegyetlenségét az adta, hogy a terroristák az izraeli és zsidó utasokat elkülönítették a többiektől. A XX. század történelmét ismerő zsidó ember számára ennek a mozdulatnak különösen súlyos jelentése volt. Nem egyszerűen állampolgárokat, hanem zsidó embereket választottak ki, fenyegettek meg és tartottak életveszélyben. A világ ekkor újra láthatta, hogy az antiszemita gyűlölet nem múlt idő, hanem nagyon is jelen idejű fenyegetés.

A dráma egyik felemelő emberi mozzanata az Air France személyzetéhez kötődik. Michel Bacos kapitány és a gép legénysége nem hagyta magára a fogságban tartott utasokat. Amikor a terroristák a nem izraeli és nem zsidó foglyok egy részét elengedték, a személyzet tagjai a maradás mellett döntöttek. Ez a gesztus az entebbei történet csendes, de annál fontosabb erkölcsi fejezete lett: a hűség, a kötelességtudat és az emberség példája a terror árnyékában.

Izrael vezetői eközben rettenetes döntés előtt álltak. Jichak Rabin miniszterelnök, Simon Peresz védelmi miniszter, a katonai és hírszerzési vezetők, valamint a kormány tagjai napokon át mérlegelték, mi szolgálhatja leginkább az emberéletek megmentését. Az 50. évfordulóra nyilvánosságra hozott izraeli levéltári dokumentumok különösen fontos részletekkel árnyalják a történetet: kiderül belőlük, hogy a döntéshozók nem könnyelműen, nem előre kész válasszal indultak neki a válságnak. Tárgyalás, diplomáciai nyomásgyakorlás és katonai előkészítés párhuzamosan zajlott; a végső döntés csak akkor született meg, amikor világossá vált, hogy az idő vészesen fogy, és a mentőakciónak reális esélye lehet.

A hadművelet terve szinte vakmerő volt. Izraeli katonai gépeknek több ezer kilométert kellett repülniük, ellenséges vagy bizonytalan térségek fölött, hogy a kommandósok az éjszaka leple alatt megérkezzenek Entebbébe. A katonáknak néhány perc alatt kellett semlegesíteniük a terroristákat, megvédeniük a foglyokat, és elérniük, hogy a kiszabadított emberek élve elhagyják Ugandát.

1976 július 4-én hajnalban a művelet sikerrel zárult.

Az utasok túlnyomó többségét sikerült kimenekíteni és Izraelbe hazavinni. A világ döbbenten figyelte a híreket: egy kis ország katonái a hazájuktól több ezer kilométerre hajtottak végre olyan mentőakciót, amely addig szinte elképzelhetetlennek tűnt.

A győzelem azonban nem volt fájdalom nélküli. Három túsz – Jean-Jacques Maimoni, Ida Borochovitch és Pasco Cohen – a rajtaütés során vesztette életét. Dora Blochot, akit korábban kórházba szállítottak Kampalába, a hadművelet után gyilkolták meg. Az izraeli katonák közül a művelet parancsnoka, Jonatán „Joni” Netanjahu alezredes esett el. Mindazok, akik életüket vesztették, az entebbei emlékezet elválaszthatatlan részei. A hősiesség nem törölheti el a gyászt; éppen ellenkezőleg, méltóságot ad neki.

Entebbe azóta fogalommá vált. A hadműveletet eredetileg Villámcsapás-hadműveletként emlegették, később az elesett parancsnok emlékére Jonatán-hadműveletként is ismertté vált. Bármilyen néven idézzük is fel, jelentése máig ugyanaz: Izrael Állama kész volt a világ végére is elmenni azért, hogy zsidó és izraeli életeket mentsen meg a terror fogságából.

Az entebbei akció emlékezete szinte azonnal túlnőtt a hadművelet katonai történetén. Már 1977-ben, alig több mint egy évvel a túszszabadítás után bemutatták Menachem Golan filmjét, a Mivca Jonatánt, nemzetközi címén az Operation Thunderboltot, amely az események első és máig egyik legismertebb filmes feldolgozása lett. A film fontos állomása volt annak, ahogyan Entebbe a modern izraeli hőstörténet részévé vált: egyszerre idézte fel a veszélyt, a gyászt, a katonai bátorságot és azt a nemzeti tapasztalatot, hogy a zsidó állam felelősséget vállal polgáraiért.

A valóság és a film között persze jelentős távolság volt. A hadművelet egyik kulcsszereplője, Muki Betser később derűsen emlékezett vissza arra, milyen nagyvonalúan bánt a film a tényekkel. Különös személyes csavart adott a történetnek, hogy Betsert Assi Dayan, Moshe Dayan fia alakította, akivel gyerekkori barátok és távoli rokonok voltak. Betser állítólag úgy fogalmazott: a filmben szinte az egyetlen igazán hiteles rész az volt, amikor a fekete Mercedes kigördült a repülőgépből. Ez a megjegyzés azonban nem kisebbíti a film jelentőségét. Inkább arra emlékeztet, hogy Entebbe egyszerre volt pontosan dokumentálható történelmi esemény és olyan közös emlék, amelyet Izraelben és a diaszpórában is nemzedékek őriztek tovább.

Az idei évforduló különösen érzékeny időszakban érkezik.

A 2023. október 7-i terrortámadás és az azt követő túszdráma óta Izrael és a zsidó világ számára ez a kérdés ismét fájdalmasan közeli tapasztalattá vált. Éppen ezért Entebbe ötven év múltán nem csupán múltidézés. Ma is arról beszél, hogy a zsidó élet nem lehet alku tárgya; hogy a közösségi felelősség túlér határokon, távolságon és félelmen; és hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a cselekvés képessége akkor is, amikor minden okunk megvolna félni.

Jichak Rabin a hadművelet után józanul és felelősen fogalmazott: a siker rendkívüli volt, de a terrorizmus problémája nem ért véget. Szavai fél évszázad távlatából is fájdalmasan igazak. Entebbe nem zárta le a zsidó nép és Izrael küzdelmeit, de örök példát adott arra, mit jelent felelősséget vállalni egymásért.

Ötven évvel Entebbe után fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, tisztelettel gondolunk a kiszabadított túszokra, a bátor katonákra, a döntés terhét viselő vezetőkre és mindazokra, akik abban a történelmi pillanatban az élet mellett döntöttek.

Entebbe emléke ma is azt üzeni: a zsidó nép nem felejt, nem fordít hátat a bajba jutottaknak, és a legnehezebb időkben is ragaszkodik az élethez.

Emlékük legyen áldott.

---