Dr. Grósz Andor a porrajmosról: „Nemcsak ismernünk, értenünk is kell a történetek súlyát”

Az auschwitzi megsemmisítő táborban 1944. augusztus 3-ára virradó éjjel számolták fel az az SS-katonák a „cigánylágert”: azon a tragikus éjzakán több mint háromezer ártatlan cigány embert, köztük gyerekeket és időseket gyilkoltak meg – ezért lett augusztus 2-a a holokauszt roma áldozatainak emléknapja.

A Holokauszt Emlékközpontban tegnap tartott rendezvény nem az évfordulós megemlékezések szokványos forgatókönyvét követte, hanem összművészeti módon irányította rá a figyelmet a vészkorszak sajnos kevéssé kutatott történetére. A szervezők ugyanis az emlékközpontban idén megnyílt, Az emlékezet útján – a roma holokauszt narratívái és lenyomatai című időszaki tárlat koncepciója mentén haladva hoztak létre olyan műsort, amely sokáig emlékezetes marad a résztvevők számára.

A rendezvény moderátora nem más volt, mint Színész Bob, azaz Horváth Kristóf színművész, a hazai slam poetry ikonikus alakja; színpadra lépett Lisztes Jenő cimbalomművész; fellépett a Romano Glaszo együttes; rövid jelenetet adtak elő a Független Színház művészei; dr. Bódi Barbara festőművész pedig a rendezvény időtartama alatt a műsorra reflektálva festett meg egy művet.

A megemlékezésen a kormányzat részéről részt vett Tarr Zoltán miniszter, Czeti István és Pótor József helyettes államtitkár; megjelentek a diplomáciai testületek, hazai zsidó felekezetek és szervezetek képviselői, többek között Szabó György, a Mazsök elnöke, Kirschner Péter, a Mazsike elnöke; valamint a Mazsihisz és intézményeinek több képviselője: dr. Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója, Darvas István főrabbi, az OR-ZSE elnöke. A közönség soraiban ott ült Tony Lakatos hegedűművész is.

Dr. Grósz Andor, a Mazsihisz, s egyben a HDKE közalapítvány elnöke a beszédében felhívta a figyelmet arra: a porrajmos során nemcsak a náci Németország, hanem a magyar állam is üldözte a roma kisebbséget, hiszen már a holokauszt előtt évtizedekkel hatályban voltak olyan törvények, amelyek jogfosztottá és kiszolgáltatottá tették a hazai cigányságot.

Az elnök felsorolt több magyarországi gyűjtőtábort, többek között a hírhedt komáromi Csillagerődöt, ahová romákat hurcoltak. Mint fogalmazott: augusztus másodika a fájdalom és gyász napja, több mint háromezer cigány ember meggyilkolásának évfordulója, amely mára a porrajmos szimbólumává vált. Majd föltette a kérdést: annyi év távlatából vajon ma meghalljuk-e az elnémított hangokat, tudjuk-e, hogy min mentek keresztül a szenvedők?

– Nemcsak ismernünk, de értenünk is kell a történetek súlyát – hangoztatta dr. Grósz Andor –, ezért különösen büszke vagyok rá, hogy a Holokauszt Emlékközpont kiemelten foglalkozik a roma holokauszt történetével, sőt a kutatások alapján idén novemberben egy tanulmánykötet is megjelenik ebben a témában.

A Mazsihisz elnöke hangsúlyozta: a Holokauszt Emlékközpont „nyitott ház” marad, amely mindig nyitva áll azok előtt, akik emlékeznek, kérdeznek, mesélnek és tenni is akarnak azért, hogy végre meg tudjuk látni a másik emberben a hasonlót, és képesek legyünk mások javára önzetlenül cselekedni. Dr. Grósz Andor ezen a ponton jelentette be a közönségnek, hogy a Mazsihisz és a BZSH fenntartásában működő intézmények és az általuk képviselt magyar zsidó vallási szervezetek fontos intézkedésekről határoztak a hőhullám okozta energiakrízis hatásainak enyhítésére.

– A gyakorlati lépéseken túl mindezzel azt is jelezni kívántuk, hogy az odafigyelés és a másokkal való törődés életmentő lehet – zárta beszédét az elnök.

A rendezvény másik szónoka Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter volt, aki azt mondta: augusztus másodikán a meggyilkolt édesanyákra és édesapákra, köztük gyermekekre és idősekre emlékezünk, de gyászoljuk azt is, amit az odaveszett áldozatok adhattak volna nekünk, azaz a tudást, a tehetséget, az élet szeretetét. A miniszter felidézte a roma holokaszthoz vezető utat, mondván, hogy a romák marginalizálása már az 1910-es években elkezdődött, az 1920-as években „országos cigányrazziákat” tartottak, s ezek összessége vezetett a kényszermunkába, gyűjtőtáborokba, végül a kivégzéshez. Tarr Zoltán a holokausztot „velünk élő történelmi bűnnek” nevezte, ami ott él azokban, akik fájdalommal, de nyíltan, a saját identitásuk részeként beszélnek az elhurcolt hozzátartozójukról, de talán még mélyebben jelen van azokban a családokban, ahol ma is hallgatnak a múltról, mert az igazságtalanság fájdalma csak csendet hagyott maga után.

– Ez a veszteség mindannyiunk vesztesége, s mivel jórészt a mai napig feldolgozatlan, nekünk kötelességünk olyan társadalmat építeni, amely soha nem felejti el a holokausztot és az odavezető utat – mondotta a miniszter.

Reagálva dr. Grósz Andor bejelentésére a hőhullám okozta terhelések enyhítésére tett intézkedésekről, Tarr Zoltán kijelentette: most mindannyian megmutathatjuk, hogy szolidárisak vagyunk és képesek vagyunk egymás terhét hordozni.

Az udvaron található emlékfalnál Radnóti Zoltán főrabbi mondott beszédet, aki hangsúlyozta, hogy nemcsak rabbiként, hanem szülőként is beszél, hiszen apaként tisztában van vele, mennyire fontos az utánunk jövő nemzedék tanítása és felkészítése egy emberibb társadalom felépítésére. Az Auschwitzban a különböző kisebbségek megjelölésére használt szimbólumok kapcsán Radnóti Zoltán lényegében arra hívta fel a figyelmet: ezeknek a jeleknek, s ezeken túl a nyelvhasználatnak végzetes következményük van az olyan hatalmak kezében, amelyek el akarják pusztítani azokat, akik nem illenek bele az általuk elképzelt társadalmi képbe.

– A politikusoknak és más, a nyilvánosságban megszólaló embereknek nem szabad kettős beszédet mondaniuk, ez az ország már nem bírja elviselni a megosztó és alpári megnyilvánulásokat – figyelmeztetett a főrabbi. Rámutatott: Magyarországnak szüksége van példaképekre, és a kormányzatnak többek között abban is felelőssége van, hogy megtalálja és felmutassa a társadalomnak azokat a példaképeket, akiket követendőnek tart.

– Zsidóként és szülőként is fontosnak tartom az iskolai oktatásban annak a gondolatnak az átadását, hogy a zsidó, és általában a kisebbségi sors nem sorstalanság – mondta Radnóti Zoltán. – Auschwitzban sem a zsidók, sem a romák, sem a melegek, sem a kommunisták nem voltak sorstalanok, megvolt a saját sorsuk, és rajtunk múlik, hogy a sorsukat megtanulják a következő nemzedékek.