Dr. Csősz László: A roma népirtás története nem ért véget 1945-ben

Mi állt a tanácskozás fókuszában?

A konferencia roma népirtást hosszú történeti folyamat részeként vizsgálta, a 19. század közepétől a 20. század közepéig, a francia történetírásból ismert longue durée, vagyis a hosszú időtartam szemléletét alkalmazva. Az volt az egyik fontos kiindulópont, hogy a romák üldöztetését nem lehet kizárólag a nemzetiszocializmus történetéből megérteni. A címe magyarul nagyjából így hangzik: „Roma válaszok az üldöztetésre – az elnyomás és az ellenállás transznacionális történetei”.

Miért kell ehhez ilyen hosszú időszakot áttekinteni?

A 19. század közepén a romák még rendkívül alávetett helyzetben éltek a közép- és kelet-európai társadalmakban. A román fejedelemségekben például egészen a század közepéig fennállt a roma rabszolgaság intézménye. A 19. század második felének modernizációja számos kedvező változást is hozott, de ugyanebben az időszakban terjedt el a faji gondolkodás és később az eugenika, valamint ekkor épültek ki azok a modern állami apparátusok, amelyek a következő évtizedek diszkriminatív politikáiban meghatározó szerepet kaptak.

A modern rendőri apparátusok, a szervezett határellenőrzés és a bürokratikus nyilvántartás eszközei lehetővé tették a romák azonosítását, megfigyelését és ellenőrzését.

Kialakultak a faji profilalkotás, a kollektív megbélyegzés és a romák bűnözőként való kezelésének adminisztratív módszerei. Kevésbé ismert, hogy a roma népirtásban áttételesen érintett volt az Interpol elődszervezete is.

Nem is gondolná az ember erről a nagy presztízsű intézményről.

Pedig ez különösen tanulságos. A mai Interpol elődje 1923-ban jött létre a nemzetközi rendőrségi együttműködés intézményeként, központja Bécsben működött. Az Anschluss után a náci hatalom ezt az intézményt is saját ellenőrzése alá vonta; később maga Reinhard Heydrich lett a vezetője. Egy eredetileg a nemzetközi bűnüldözést szolgáló szervezeti keret tehát a népirtó politika részévé válhatott. De nemcsak a náci korszakról beszélünk.

Magyarországon már a 20. század első évtizedeiben megfigyelhető a romák kollektív megbélyegzése.

Az 1907-es dánosi rablógyilkosság botránya nyomán például a romákat általánosító vádak érték, függetlenül attól, hogy az egyes elkövetők felelőssége miként volt bizonyítható. Az első világháború idején pedig olyan rendeletek születtek, amelyek a romák fokozott hatósági ellenőrzését és megfigyelését írták elő.

Vagyis a romaellenes politika már a náci hatalomátvétel előtt kialakult?

Jóval korábban. Ez a megkülönböztetés abban az időszakban is jelen volt, amelyet a magyar zsidóság története szempontjából gyakran liberális aranykornak nevezünk. A második világháborús népirtás egy hosszabb folyamat rendkívül erőszakos szakasza volt, ugyanakkor 1945-ben a korábbi beidegződések és a diszkriminatív adminisztratív gyakorlatok sem szűntek meg. Magyarországon például nem létezett a zsidótörvényekhez hasonló, egységesen azonosítható romaellenes törvényegyüttes, amelyet a háború után egyszerűen hatályon kívül lehetett volna helyezni. A zsidóellenes jogszabályok eltörlése természetesen önmagában nem számolta fel az antiszemitizmust, a romákkal szembeni intézményes és társadalmi előítéletek esetében azonban még ez a formális szakítás sem történt meg. Az üldöztetés és a diszkrimináció bizonyos mintái tovább éltek. Korábban a roma népirtást gyakran „elfelejtett népirtásként” emlegették, sokáig nem kapott önálló helyet a holokauszt emlékezetében és történeti feldolgozásában: a romákat gyakran csak az „egyéb áldozatok” között említették. A történetüket rendszerint vagy zsidó nézőpontból, vagy a többségi társadalom szempontjából írták meg.

Ma egyre erősebb az a kutatási irány, amely a zsidók és a romák részben párhuzamos, részben egymással szorosan összefonódó történeteit vizsgálja.

Magam is részt vettem ilyen szemléletű kutatási projektben, és publikáltam is a témáról. A holokausztkutatásban egyre fontosabb felismerés, hogy a zsidók, a romák, a náci „eutanáziaprogram” áldozatai és más üldözött csoportok elleni erőszakot nem lehet egymástól elszigetelten értelmezni. Ezek a politikák és gyakorlatok kölcsönösen hatottak egymásra és bizonyos helyzetekben fel is erősítették egymást.

Mit jelent ez a kölcsönhatás a gyakorlatban?

Ezt a jelenséget a diákjaimnak olykor egy régi hifi-berendezés hangszínszabályozójával szoktam érzékeltetni: a különböző előítéletek nem egymástól független kapcsolókként működnek, hanem gyakran együtt erősödnek.

A cigányellenesség, az antiszemitizmus, az idegengyűlölet és más kirekesztő nézetek sok esetben ugyanannak a világképnek az elemei.

A hozzájuk kapcsolódó vádak is hasonlóak: a gyermekrablásról, fertőzések terjesztéséről, mérgezésről vagy éppen vérvádról szóló történetek ismétlődnek különböző kisebbségekkel szemben. Magyarországon a 18. század végéről is ismerünk olyan, romák ellen indított eljárást, amelyben a kínvallatással kikényszerített vallomások és a rájuk vetített képzetek feltűnően emlékeztetnek a zsidóellenes vérvádas történetekre. Ezeket az összefonódó előítéleteket és üldözéstörténeteket együtt érdemes vizsgálni.

Milyen következménye van mindennek a holokauszt kutatására?

Két fontos következménye van. Az egyik az integrált megközelítés: a zsidóüldözést a más kisebbségekkel szembeni politikák és erőszak történetébe is be kell ágyaznunk. Ez nem jelenti a zsidóüldözés sajátosságainak vagy különleges radikalizmusának elmosását. Ellenkezőleg: az összehasonlítás ezek pontosabb megértéséhez is hozzásegíthet. A másik a transznacionális szemlélet.

Nem állhatunk meg a nemzetállami kereteknél, mert a rendészeti gyakorlatok, az intézmények és a kirekesztés ideológiái átlépték az országhatárokat.

Egy magyarországi romaellenes intézkedés történetét például nehéz megérteni anélkül, hogy ismernénk a csehszlovák vagy német hatóságok párhuzamos gyakorlatát, illetve az államok és az erőszakszervezetek közötti tapasztalatcserét. Jelentősek a regionális különbségek is. Horvátországban és a cseh területeken például a roma közösségeket szinte teljesen kiirtották. Magyarországon és Szlovákiában ezzel szemben a romák nagy többsége túlélte a háborút, noha deportálások, tömeggyilkosságok és más súlyos üldöztetések történtek. Az áldozatok száma és az üldöztetés aránya tehát országonként radikálisan eltért. Az összehasonlító szemlélet nem jelentheti ezeknek a különbségeknek az elhallgatását. Ugyanakkor a magyarországi roma népirtás története az áldozatok eltérő aránya miatt nem válik másodlagossá: önállóan és a holokauszt tágabb összefüggéseiben egyaránt vizsgálnunk kell.

Ön miről beszélt a konferencián?

Az 1944–1945-ös magyarországi romák elleni gyilkosságok történetét kutatom, és ezekről szeretnék integrált, összehasonlító, transznacionális megközelítésű történetet írni. A témáról angol nyelvű publikációim is megjelentek, és nemrégiben egy podcastban is beszéltem róla, főként az emlékezeti vonatkozásokról.

Kutatásom egyik központi kérdése, hogy mi történt a túlélők igazságkeresésével 1945 után.

A háború utáni nemzetközi és magyar zsidó szervezetek aktív szerepet vállaltak a túlélők rehabilitációjában, a dokumentációban és az igazságszolgáltatási eljárásokban. A roma közösségek ehhez képest sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, és nem rendelkeztek hasonló intézményi háttérrel. Keresték a jogorvoslat lehetőségét, bizonyítékokat próbáltak összegyűjteni, és tanúként is megjelentek a népbírósági perekben. Gyakran azonban nem kaptak megfelelő figyelmet, sőt a vallomásaikat előítéletek alapján értékelték le. Az egyik perben például a védőügyvéd felháborítónak nevezte, hogy a bíróság a cigány tanúk vallomásának hitelt ad. Ez a kijelentés nem váltott ki érdemi bírói reakciót. A romák marginalizált társadalmi helyzete miatt az igazságszolgáltatás nem tekintette őket egyenrangú szereplőknek. Emiatt a tömeggyilkosságokat sem feltétlenül rasszista indítékú bűncselekményekként tárgyalták, hanem más jogi kategóriákba sorolták. Ezt a jelenséget

az elméleti szakirodalom episztemikus igazságtalanságnak nevezi: amikor valakinek a tudását, tapasztalatát vagy tanúvallomását társadalmi hovatartozása miatt nem tekintik hitelesnek.

A roma túlélők hangja így sokáig alig hallatszott a történeti igazságszolgáltatásban és az emlékezetben, pedig roma szervezetek és velük együttműködő kutatók, civil szereplők évtizedek óta nagyon fontos munkát végeznek. A roma tapasztalat azonban sok helyen még mindig háttérbe szorul a második világháborús megemlékezéseken, Magyarországon és más közép-kelet-európai országokban is. Számos roma népirtáshoz kapcsolódó helyszín máig nincs megfelelően megjelölve, vagy nem kapott a történelmi jelentőségéhez méltó emléket. Ennek számomra az egyik legbeszédesebb példája a komáromi Csillagerőd.

Mi a probléma a Csillagerőd emlékezetével?

A komáromi Csillagerőd a magyarországi romák deportálásának egyik legfontosabb helyszíne, tehát a roma népirtás történetének kiemelkedő emlékhelye. Ehhez képest a felújított épületben ma sincs az események súlyához mérhető emlékezeti megjelenítés.

Vannak ugyan a bejáratnál emléktáblák, de ezek emlékeztető értékét és tartalmát nem tartom megfelelőnek.

Több mint tíz éve elkészítettem egy új emléktábla szövegét, amelyet négy – magyar, angol, romani és beás – nyelven javasoltam elhelyezni. Egyeztettem erről roma civil szervezetekkel és más magyar és nemzetközi szakértőkkel is. A tábla azonban azóta sem került a helyére. Pedig ha emlékszobát, szobrot vagy önálló roma népirtás emlékművet nem is alakítanak ki a magyar kulturális örökség kulcsfontosságú helyszínén, legalább egy megfelelő tartalmú, méltó tájékoztatást nyújtó tábla elhelyezése alapvető kötelesség lenne. Szeretném ismét kezdeményezni, hogy ez végre megtörténjen.

Kiemelt kép: Stefani Holomek, a roma holokauszt egyik áldozata (forrás: Wikipédia)

---