Darvas főrabbi: „A múltat végképp eltörölni?” – avagy emlékezni vagy felejteni?

Az előadás a Nicávim–Vájélech hetiszakaszhoz és a közelgő őszi ünnepekhez kapcsolódik. Darvas István az előző heti, Radnóti Zoltán által tartott előadás gondolatmenetét folytatja, ezért először ismét a könnyek jelentésével foglalkozik. Ros Hásáná és Jom Kipur, vagyis a jámim noráim (fenséges napok) idején az ember kedvező isteni ítéletért imádkozik. A Talmud szerint a Szentély pusztulása után az imádság kapui bezárultak, a könnyek kapuja azonban nyitva maradt. A kocki rebbe ehhez kapcsolódó kérdése: ha a könnyek kapuja mindig nyitva áll, miért van szükség egyáltalán kapura?

A válasz szerint azért, mert nem minden könny jut el Istenhez. A tehetetlenségből és a teljes reménytelenségből fakadó sírás nem segíti az embert a változásban. Más erejük van azoknak a könnyeknek, amelyek abból a felismerésből erednek, hogy az embernek szüksége van Isten segítségére, de maga is kész cselekedni. Ezek a könnyek az ember legtisztább belső gondolatait fejezik ki; a rabbinikus megfogalmazás szerint a könny a lélek verejtéke. Az igazi bűnbánat tehát nem passzív kétségbeesés, hanem reménnyel összekapcsolódó fájdalom.

Az előadás ezután a Tóra egyik mondatát idézi: Mózesnek le kell írnia és Izrael fiaival meg kell tanítania az éneket, hogy az tanú legyen ellenük. A Malbim ezt egy példázattal magyarázza. Egy király korábban elítélt bűnözőt nevez ki kincstára őrévé, és feljegyzi magának az ember múltját. Nem azért, hogy az őrséget figyelmeztesse, hanem azért, hogy önmagát emlékeztesse: tudatosan vállalta a rehabilitáció kockázatát. Ha a szolga ismét lop, a király nem hivatkozhat arra, hogy megtévesztették.

A példázatban a Tóra nem egyszerűen az ember ellen tanúskodik. Arra is emlékezteti Istent, hogy az ember törékeny, esendő és hajlamos a hibára. Éppen ezért különösen nagy jelentősége van annak, ha gyengeségei ellenére akár csak kevés jót is tesz. A Tóra tanúsága így nemcsak vádirat, hanem az isteni könyörület mellett szóló érv is.

Mint elhangzik: a hibára addig kell emlékezni, amíg annak hatása jelen van, és amíg az emlékezés segíti a jóvátételt. Ha azonban a múltbeli cselekedet már nem fejezi ki az ember valódi akaratát és jelenlegi személyiségét, akkor a felejtés felszabadító isteni ajándékká válhat. Darvas István idézi Rabbi Joszéf Albo egyik gondolatmenetét arról, hogy miként teheti jóvá a megtérés azt, ami visszafordíthatatlannak látszik. A meggyilkolt embert nem lehet feltámasztani, a megszegett szombatot nem lehet utólag megszentelni, a lebontott ház pedig pusztán a megbánástól nem épül újjá. A kérdés tehát az, hogy ha a cselekedet következménye változatlan marad, milyen értelemben javítja ki azt a tesuvá. Albo szerint az ember akkor tekinthető egy cselekedet teljes értelmű erkölcsi szerzőjének, ha tudja, mit tesz; több lehetőség közül tudatosan választja az adott cselekedetet; és később is helyesli döntését. A részegség vagy a kényszer csökkentheti a felelősséget, bár nem minden külső fenyegetés számít valódi kényszernek. Egy kisebb kellemetlenségtől való félelem még nem szünteti meg a választás szabadságát, a súlyos és közvetlen életveszély azonban már igen. Ugyanez a feltételrendszer nemcsak a bűnre, hanem az érdemre is vonatkozik: a jó cselekedet erkölcsi értékéhez is tudatos és utólag is vállalt választás szükséges.

Ebből érthető meg a megbánás visszamenőleges jelentősége. Ros Hásáná előtt egyes közösségekben elvégzik a hátárát nedárim, a fogadalmak feloldásának szertartását. A rabbinikus bíróság csak akkor oldhatja fel a fogadalmat, ha az illető valóban megbánta, hogy megtette. A későbbi megbánás tehát bizonyos értelemben a korábbi döntés érvényességére is visszahat.

Hasonló történik a tesuvá során. Ha az ember őszintén azt kívánja, bárcsak ne követte volna el a vétket, elhatározza, hogy nem ismétli meg, és cselekedeteivel is elhatárolódik tőle, akkor kijelenti, hogy a korábbi tett többé nem az ő valódi akarata. A lopás ténye ettől még lopás marad, és a fizikai következményeket lehetőség szerint jóvá kell tenni. Ha a közvetlen jóvátétel már lehetetlen, a vétkes cedákával és más jó cselekedetekkel fejezheti ki személyiségének megváltozását. Nem törli el a történteket, de megszüntetheti azt, hogy a múltbeli tett továbbra is meghatározza őt.

Az előadás végső állítása szerint a tesuvá nem a múlt eltörlése, hanem az ember erkölcsi viszonyának átalakítása a múlthoz. A megtörtént esemény megmarad, de a megbánás, a jóvátétel és az újrakezdés révén megnyílhat az engesztelés lehetősége. Ha pedig ezt könnyek kísérik, azok ne a változtatás lehetetlenségének, hanem az újrakezdés reményének könnyei legyenek.