Bármeddig hallgatnám – Cserhalmi György kötetlenül a Rumbachban

A felsorolás önmagában is szédítő, Kossuth-díj, Balázs Béla-díj, Prima díj, a Nemzet Színésze, filmes és színházi életműdíjak, idén pedig a Magyar Érdemrend nagykeresztje. Több mint kétszáz film. Szabó István Oscar-díjas Mephistója. Oscar-jelölt nemzetközi produkciók.

Van olyan színpadi karizma, amelyet a kor, betegség, műtétek, fájdalom sem tud kikezdeni. Cserhalmi viseli az elmúlt évek megpróbáltatásait, és minden különösebb önsajnálat nélkül beszél arról, hány helyen operálták, miért nem tud most úgy mozogni, ahogy szeretne. Aztán mesélni kezd, és másfél órára megszűnik minden más.

Mindezt hűvös távolságtartással nehéz leírni, mert Cserhalmi sokkal érdekesebb annál, ahogy egy filmsztár általában érdekes, nincs benne semmi megkomponáltság, laza, vicces, időnként kifejezetten pimasz, egy pillanattal később pedig úgy beszél egy halott barátról, egy régi árulásról vagy egy színházi mesterről, hogy az egész terem elcsendesedik. Semmilyen póz nem érződik, csak ül és mesél, ami elképesztő szuggesztivitással tartja a figyelmet.

Csáki Judit ismeri a történeteket, ismeri Cserhalmit, tudja, hol kell visszakérdezni, hol lehet ugrani harminc évet, és mikor érdemes hagyni, hogy a történet elinduljon a maga útján. A beszélgetés apropóját közös könyvük, a Nem lehet minden nap meghalni adta, de valójában egy egész korszak kezdett benépesülni a színpadon.

Major Tamás, Jancsó Miklós, Kende János, Bódy Gábor, Székely Gábor, Törőcsik Mari, a magyar színház- és filmtörténet nagy formátumú alakjai, akik Cserhalmi történeteiben visszakapják emberi méretüket, isznak, összevesznek, megsértődnek, instrukciókat osztogatnak, hülyéskednek, néha kegyetlenek, néha nagylelkűek.

A pályája elején Cserhalmi sportolónak készült, küzdősportokat űzött, kaszkadőrként dolgozott, lovas jelenetekben vett részt, így került egyre közelebb a filmhez. Közben figyelte az operatőröket, a rendezőket, a színészeket.

A beszélgetésben persze előkerülnek a régi nagy verekedések és a pesti kocsmák is, ahol a színészek, filmesek, írók ültek egy asztalnál.

A Major Tamáshoz kapcsolódó történetekből tökéletesen kirajzolódik az a régi színházi világ, amelyben a hierarchia óriási volt, a valódi tekintélyhez ugyanakkor irónia is társulhatott. Cserhalmi a Téli rege idejéből idézte fel Majort, akihez haláláig különös, csipkelődő és végül nagyon erős szakmai kapcsolat fűzte.

A kórházban is látogatta a haldokló Majort, kétszer vagy háromszor is bement hozzá. Az utolsó látogatás alkalmával Major végül közölte vele, „Tyutyu, nagyon köszönöm, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de most már inkább küldje be az Udvarost.”

Jancsó Miklós forgatásairól felidézte, hogy ott „megtörtént maga a demokrácia”. Beszélgettek történelemről, politikáról, jogról, közben készült a film. Hosszú éveket töltött ebben a közegben, és sokkal többet vitt magával belőle a szerepeknél.

A filmes történetek közül szóba jött a Mephisto, amely 1982-ben első magyar játékfilmként elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat.

A Mephisto előtt Cserhalmi és Andorai Péter is próbafelvételezett a főszerepre, végül ők más szerepet játszottak, mert a német nyelvű koprodukció miatt Klaus Maria Brandauer kapta Hendrik Höfgen szerepét. Andorai egy korábbi interjúban azt is elmondta, hogy a nyugatnémet partner ragaszkodott a német anyanyelvű főszereplőhöz.

A forgatáson Cserhalmi és Andorai rendszerint Brandauer mögött álltak. Egy kamerapróba után Koltai Lajos és Szabó István összesúgott, majd Szabó odament hozzájuk, és hátrébb küldte őket egy sorral. Újabb próba következett, újabb sutyorgás, majd Szabó ismét odament hozzájuk, és még hátrébb állította őket. Ekkor Andorai Péter közölte Szabóval, Pista, akárhova állítasz minket, lejátsszuk a német ripacsot…

Aztán Bódy Gábor, nagyon közeli barátja kerül szóba, mint óriási szakmai és intellektuális inspiráció. Amikor évekkel később nyilvánosságra került, hogy ügynökként jelentett, Csáki megkérdezte Cserhalmit, mi történt vele. „Azt hiszem, akkor egy kicsit összedőltem.” Barátok gyűltek össze Cserhalmi konyhájában, próbálták kideríteni, mi igaz abból, ami kiderült, utánanéztek az iratoknak. Cserhalmi elmondta, hogy Bódy nem őket jelentette, de ettől még újra kellett gondolnia egy közeli barátját, akit rendkívüli tehetségnek tartott, és akivel ezt már soha nem tudta megbeszélni, hiszen Bódy harminckilenc évesen meghalt

Csáki megkérdezi azt is, hogyan érintette Szabó István ügynökmúltjának kiderülése. Cserhalmi röviden válaszol. Szabó soha nem volt a barátja, hiszen nem egy korosztály, Bódy azonban igen.

A tanítás Kaposváron egy nehéz időszakban találta meg. Saját elmondása szerint testileg és lelkileg is szétesőben volt, de tizenkét fiatal várt tőle valamit, így össze kellett szednie magát. Az első időszakban azt próbálta lebontani bennük, amit színészi hazugságnak nevezett, a felvett hangot, a kötelezőnek gondolt gesztusokat, azt az előre gyártott elképzelést, hogyan kell verset mondani. József Attila Mamájával dolgoztak. Később olyan vizsgákat csináltak, ahol egy kortárs vers minden sorára egy másik verssel kellett válaszolni, két és fél órán keresztül ment az asszociáció a magyar irodalomban. És Cserhalmi azt mondja, ő tanulta a legtöbbet.

Az idei nagykereszt kapcsán úgy érzi, az elismerést a szakma és szakmai ethosz kapja, amelyet képvisel. Az elmúlt években sok műtéten esett át, nehezebben jár, hosszabb színházi próbafolyamatot már nem vállalna. Két leforgatott filmje vár bemutatásra, közben ír, az új kézirat négyszáz oldal körül jár.

Vasárnap este pedig másfél órán át mesélt. Még sokáig maradtam volna…

Fotókredit: Mazsihisz / Gács Dani

---