Újév (Rós Hásáná)
Az Újév héber neve: Ros Hásáná (vagyis az év feje). Az őszi ünnepek vele kezdődnek. Az előtte való héten hajnali ájtatosságok vannak, bűnbánó imákkal (szelichot). (en4) Ünnepestén a kalácsot mézbe mártják, hogy az elkövetkező évre jó ómen legyen. Néhol mézbe mártott almaszeletet is esznek. Nechemja könyvében található rá utalás (8:10): ,. . . . igyatok édes italokat . . ., mert szent nap ez Urunknak." A hagyomány szerint itt az Újévről van szó. A szokás nem szorítkozik zsidó körre.
A rómaiak január 1-én mézet ettek: "Et data sub niveo condita mella cado'?" -..és mellette minek tiszta edényben a méz'?" (Ovidius: Fasti. I. 186.). Magyarországon, a karácsonyi vacsorán szerepel alma, dió és fokhagyma mézbe mártogatva.
A templomban a férfiak fehér halotti ruhát öltenek, és fehér sapkát vesznek fel. Ez magába szállásra és bűnbánatra int. Az istentisztelet kiemelkedő része a sófárfúvás. A kos szarvából készült kürt a legrégibb zsidó hangszer. Az ünnepen Izsák feláldoztatási kísérletére emlékeznek. A második nap bibliai olvasmánya is ez. A legenda szerint az első sófár az Izsákot helyettesítő kos szarvából készült. A sófárfúvás már a Talmudban is a rossz szellem elűzését szolgálja. A zsidó misztika ezt kiszélesíti és így kap helyet az ünnepi liturgiában. Ha a sófárból nem jött hang, a babona sátánt gyanított benne.
A sófár héber betűi e szavak rövidítése: "én szátán v'én fegá rá": "eltűnt a Sátán, eltűnt a baj". A zsidó művészetben gyakori ábrázolás: a sófár hangjára menekül a Sátán (így van egy párizsi és egy budapesti Máchzorban). Sófárt fújtak baj eltávoztatására, temetésen, esőt kérő szertartáson; fekete sófárt a kiátkozásnál. Sófárral várják a Messiást az idők végén (Jes. 27: 13.).
Az ünnep délutánján kimennek a folyó, tó, patak partjára, vagy - ha nincs ilyen -egy kúthoz s imát mondanak, benne e prófétai mondatot: "Bedobod a tenger melyébe minden vétkünket" (Micha 7: 19.). Ennek a szertartásnak - a mondat első szaváról - táslich ("bedobod") a neve. Kései eredetű, Rási, francia Biblia- és Talmud-magyarázó, a Xl. században még kialakulatlan formájában idézi a gáoni responzumokból: pálmaháncsból készült kosarát, amelybe Rós Hássána előtt 22 vagy 15 nappal egyiptomi babot vagy borsót ültettek el, a ház minden tagja a Rós Hássánát megeloző napon hétszer megforgatja feje körül, e szavak kíséretében: "ez ennek helyébe, az a váltságom, ez a cseretárgyam", s a folyóba veti (Sáb. 81b). Itt még láthatóan egybefolyik a táslich és a Káppárot (lásd később) szertartása. Utóbb kenyérmorzsákat vetettek a vízbe. Szimbolikusan így szabadultak meg vétkeiktől.
A víz melletti imádkozás réginek látszik. Tertullianus Orationes litoralesről, tengerparti imákról beszél, és böjttel kapcsolatban említi. Talán az Engesztelő napon gyakorolták. Biblia előtti zsidó képzet, hogy Isten szelleme a víz felett lebeg (Mózes I. I 2.). A magyar irodalomban Juhász Gyula említi. A máramarosi bércről rohanó "kis Tiszá"-nál látta a táslich jelenetet: A hídon bús, kaftános raj mozog, Ünnepi estén itt imádkozók, Monoton dallam zsong a víz felett, Kopottan, fázón ünnepel Kelet!
