A zsidóságban van tanévkezdés, de soha nincs tanévzáró…

Mindannyian ismerjük a Smá Jiszráélt, amelynek ma különösen aktuálisak e szavai: „vésinántám lövánechá” – tanítsd meg ezeket gyermekeidnek. A szöveg hozzáteszi azt is: beszélni kell róluk otthon, útközben, lefekvéskor és felkeléskor. Azaz a zsidóságban a tanulás nem korlátozódik az iskola falai közé, hanem átszövi az egész életet, sőt a zsidó hagyományban a tanulás önmagában is vallási érték: hiszen a tudás az ember erkölcsi, szellemi formálódásának, valamint a világ jobbításának alapvető eszköze és feltétele az Örökkévaló dicsőségére.

A tanulás tehát maga is micva – ezért mondja a Misna, hogy a Tóra tanulmányozása felér a legfontosabb jócselekedetekkel. 

A zsidók számára a tudás átadása nem alkalmi feladat, hanem mindennapos gyakorlat évezredek óta; a gyermek nem csupán megörökli a Tórát, hanem megtanulja azt olvasni, értelmezni, továbbgondolni, sőt megvitatni – hiszen a judaizmus nem ismer dogmákat, hanem kérdésekre ösztönöz.

A hagyomány az i. sz. I. században élt Józsué ben Gamla főpap nevéhez köti azt a rendelkezést, miszerint minden településen tanítókat kellett alkalmazni, a gyermekeket pedig hat- vagy hétéves korukban iskolába kell küldeni. Ez természetesen még nem a mai értelemben vett, államilag szervezett, mindkét nemre egyformán kiterjedő közoktatás volt – hiszen a zsidó oktatás története sem volt mentes az egyenlőtlenségektől, mert sajnos a lányok tanulási lehetőségei jóval szűkebbek voltak a fiúkénál. Igazságtalan volna a mai jogegyenlőségi eszményeket számon kérni az elmúlt korokon, ám ezzel együtt is meglepően korszerű volt az i. sz. I. században kialakult gyakorlat alapgondolata:  a gyermek taníttatása nem kizárólag a család magánügye, hanem az egész közösség felelőssége! Nem lehetett belenyugodni abba, hogy csak a tehetősek, a kiváltságosak vagy a tudós családok gyermekei tanuljanak. A közösségnek tanítót, tantermet és lehetőséget kellett teremtenie azok számára is, akik mindezt otthon nem kaphatták meg. 

Ez alapján sajátos intézményrendszer született meg a Könyv népe számára, kezdve a közösségi talmud-tórától a tanházon (bét midrás) át a jesivákig, ahol a Tanach, a Misna, a Talmud, a háláchá és a kommentárirodalom elmélyült tanulmányozása folyt. A jesivák Babilóniától Észak-Afrikán, Hispánián és Itálián át a Rajna-vidékig, majd Lengyelországig és Litvániáig a zsidó szellemi élet meghatározó központjaivá váltak. Nem álltak központi irányítás alatt, de összekapcsolta őket a közös szöveghagyomány és a tanulás módszere. Hiszen a tanulást is tanulni kell – amit a mai iskolarendszer szerint elmulaszt közölni a diákokkal. 

A tanulóknak ugyanis nem az (volna) a legfontosabb feladatuk, hogy bemagolják a már kész válaszokat, hanem az, hogy bátran kérdezzenek, vitatkozzanak, érveljenek a maguk igaza mellett. Ezért egy jó zsidó iskolában egy remek kérdés éppen olyan értékes, mint egy kitűnő felelet.

Történelmünk egyik legfontosabb tapasztalata, hogy házat, vagyont el lehet veszíteni, várost és hazát el lehet, sőt olykor el kell hagyni, a megszerzett tudást azonban az ember magával viszi, a könyv ugyanis lényegében a mi szellemi otthonunk. A szétszóratás évszázadaiban a tanház és a könyv tartotta fenn a közösségek közötti kapcsolatot, biztosította a hagyomány folytonosságát, és teremtette újjá nemzedékről nemzedékre a zsidó szellemi világot.

Ma, amikor az iskolák újra megteltek zsibongással, álljunk meg egy csöndes pillanatra, és tisztelettel hajtsunk fejet őseink előtt, akik ránk hagyományozták a könyv, a tudás, a tanulás szeretetét.

Ennek az ősi örökségnek a folytatója minden gyermek, aki mától írni-olvasni tanul; minden tanár, aki gondolkodni tanít; minden család és közösség, amely könyvet, tudást, ismeretet, azaz felbecsülhetetlen értékeket ad a fiatalok kezébe.

Kiemelt kép: Pexels / Pixabay

---