A zsidóság Indiában; a víz szerepe a Misnában; mitől szent egy hely és egy időpont?

BOGNÁR LAJOS PÁL: INDIÁBAN NINCS ANTISZEMITIZMUS

Bognár Lajos Pál öt évet töltött Indiában a magyar nagykövetségen, s vallási érdeklődése folytán alaposan megismerte a szubkontinens vallási és kulturális hátterét, történetét. Hangsúlyozta, hogy az indiai zsidóság történetének megértéséhez tudni kell, hogy az 1,5 milliárd lakosú Indiában a vallások (hinduizmus, iszlám, kereszténység, szikhizmus, buddhizmus, dzsainizmus, zoroasztrizmus, bahái) békében élnek egymás mellett, így

a zsidók Indiában gyakorlatilag soha nem találkoztak antiszemitizmussal.

Lélekszámuk soha nem haladta meg a 35 000 főt, mára pedig nagyjából 5000-re tehető a számuk. A zsidóság legrégebbi jelenlétére az első adat az i. e. 6. századra tehető; van olyan zsidó közösség, amely a hagyományai szerint mintegy 2200 éve él Indiában egy hajótörés következtében; vannak „bagdadi zsidók”, akik főleg szíriai és iraki területekről érkezett kereskedők voltak; s van olyan zsidó közösség, amely az elveszett tíz héber törzs egyikétől származtatják magukat. 

Bognár Lajos Pál a vallási tolerancia megindító példájának tartja, hogy a hinduk a felvonulásaik során a zsinagógákhoz érve elcsendesedtek, hogy ne zavarják a zsidók imádságát; s megemlítette azt is:

az elvándorolt bagdadi zsidók után maradt zsinagógákat és temetőt generációk óta muszlim családok gondozzák és védik.

Összegzésként elmondható: India a vallási sokszínűség és a mély tolerancia földje, ahol a zsidó mikroközösségek évszázadokon, sőt évezredeken át békében, üldöztetésektől mentesen tudták megőrizni identitásukat és kultúrájukat. 

HORNYIK ANNA: A VÍZ A TÓRA SZIMBÓLUMAKÉNT MINDIG A TEREMTŐRE MUTAT

Hornyik Anna „A Misna 6 vize” című előadásában a zsidó „vízszemlélet” alapjairól többek között azt mondta: míg az ókori egyiptomi vagy más pogány vallásokban a vizet önálló istenségként imádták (és ez egyes keleti vallásokban, például a hinduizmusban a Gangesz esetében ma is így van),

a zsidó vallásban a víz nem isten, hanem a Teremtő eszköze.

A Misna a természethez és a Teremtőhöz való közelség (emberi beavatkozástól való mentesség) alapján rangsorolja a vizeket. Az előadó részletesen bemutatta a  Misnából „a vizek hat szintjét”, a hozzájuk kapcsolódó törvényeket, valamint a különböző kommentátorok (például Maimonidész, a Tiferet Jiszráél vagy a haszid mesterek) szimbolikus magyarázatait.

A vizek 6 rituális fokozata:

1. Gyűjtőgödör vagy hordó, azaz kis mennyiségű állóvíz, ami csak minimális rituális tisztításra, például kézmosásra vagy a bárhesz tésztájának gyúrására alkalmas. Szimbolikusan az útja elején járó tanítvány vagy a mindennapok tökéletlen jó cselekedeteit jelenti.

2. Kis esővízgyűjtő: Magasabb szintű az előzőnél, mert ha tisztátalan ember iszik belőle, attól a víz tiszta marad. Szimbolikusan: a szellemi potenciállal rendelkező, de külsőleg még befolyásolható embert, és az öncélú tudás egoista veszélyeit jelzi.

3. Mikve: rituálisan tiszta, nagy mennyiségű esővíz, amely már alkalmas az emberi test teljes alámerülésére különböző vallási okokból. Szimbolikusan: az anyaméhbe vagy a teremtés előtti állapotba való visszatérést jelenti.

4. Kevés forrásvíz esővízzel vagy merített vízzel: folyamatosan áramló vízforrás, amely önmagában nem érné el a szükséges rituális mennyiséget, ezért kiegészítik merített vízzel. Folyóvízként tisztít, de csak a saját medrében. Szimbolikus értelemben a fejlődésben lévő ember, akinek a tudása részben külső forrásból van, de az isteni szikra élővé teszi; de jelenti a spirituális pillanatok (például imádkozások) és a hétköznapi munka összekapcsolódását.

5. Tenger (hullámzó folyók, sós- és termálvizek): hatalmas, emberi tényezőktől teljesen független vizek, amelyek a medrükből kilépve (áradáskor) is megtartják tisztító erejüket Sós vagy keserű jellegük miatt azonban a legsúlyosabb rituális tisztátalanságok megszüntetésére nem alkalmasak Szimbolikusan: a viharos sorsú, de szent életű ember, a kabala szerint a rejtett világ és a határtalan isteni kegyelem tartománya.

6. Élő forrásvíz: ez a vizek csúcsa, hiszen teljesen mentes az esővíztől vagy emberi beavatkozástól, s közvetlenül a föld mélyéből fakad Kizárólag ez a víz képes megszüntetni a legsúlyosabb tórai tisztátalanságokat (pl. leprásság, testi folyások), ezért ezzel keverték össze a vörös tehén hamvait is Szimbolikusan a tökéletesség kifejeződése, megidézi az Édenkert tiszta forrásait, a cádikok világát, az Istenhez való, feltétel nélküli kapcsolódást.

Hornyik Anna végül közismert midrásokat hozott példaként a víz és a Tóra kapcsolatára:

• A víz és a Tóra hasonlósága: ahogy a víz ingyenes és nélkülözhetetlen a testi élethez, úgy a Tóra is ingyenes és elengedhetetlen a szellemi élethez;
• Miriam kútja: a sivatagi vándorlás során a zsidó népet kísérő csodás vízforrás története;
• Rabbi Akiva és a róka példázata: a halak nem tudnak élni a vízen kívül, még ha a vízben hálók is fenyegetik őket; ugyanígy a zsidó nép sem tud létezni a Tóra (mint életeleme) nélkül az üldöztetések közepette sem. 

Maimonidészt idézve az előadó kiemelte: a zsidóságban nem maga a víz mossa le a bűnt fizikai vagy mágikus értelemben, hanem a belső szándék (káváná) és az isteni parancsolatoknak való engedelmesség, hiszen a víz a Tóra szimbólumaként mindig a Forrásra, azaz a Teremtőre mutat.

RUFF TIBOR: A SZENT HELY AZ ÓKORBAN „LELKI GPS-KOORDINÁTA” VOLT

Ruff Tibor Helyhez kötött szellem? címmel tartott  előadást, amelynek fókuszában a szent helyekhez és időpontokhoz való viszonyulás alakulása állt az ókortól kezdve. Mint mondta, ahhoz, hogy igazán megértsük a zarándokokat, akik ezer kilométereket utaztak egy-egy szent helyhez, át kell hangolnunk a gondolkodásunkat a mai, absztrakt világunkból az ókori ember mindennapi valóságára.

Ennek kapcsán kifejtette: a modern ember számára a tér többnyire homogén, azaz például egy köbméter levegő vagy föld ugyanolyan itt, mint öt kilométerrel arrébb, az ókori emberek számára viszont a világ nem ilyen volt. Ők a tér radikális tagoltságában éltek. A profán tér az a hely volt, ahol a mindennapi életük zajlott, a munka, a földművelés, a megszokás. Ez a tér vallási szempontból „üresnek” számított, hiszen nem nyújtott kapaszkodót a léleknek. A szent tér azonban olyan pont a világban, ahol a függőleges és a vízszintes sík metszi egymást;

a szent hely az a pont, ahol az isteni valóság a földi világ burkát áttörve megmutatta magát.

Itt a legkönnyebb kapcsolatba lépni a transzcendenssel, mert itt van a „legvékonyabb fal” a két világ között. Ruff Tibor hangsúlyozta, hogy a bibliai történetekben (például Ábrahám, Izsák vagy Jákob életében) a szent helyek szinte mindig egy konkrét tapasztalathoz, istenmegnyilvánuláshoz kapcsolódnak, mert

az ókori zsidó gondolkodásban Isten nem elvont, filozófiai fogalom volt, hanem az Örökkévaló, aki belépett a történelembe és a fizikai valóságba.

Az ókori embernek szüksége volt erre a konkrétságra, így a szent hely egyfajta „lelki GPS-koordináta” volt. Ha visszatértek oda, ahol Isten egyszer már megszólította őket, azzal megújították a szövetséget, és újra átélték a biztonságot.

Az előadó kitért rá: miképpen a tér nem volt homogén, úgy az idő sem. A mi lineáris időszemléletünkkel szemben az ókor emberei ciklikus időben éltek: az időjárás, a csillagok járása és a mezőgazdasági munkák ritmusa határozta meg az életüket. Ezért a zarándoklatok soha nem véletlenszerű időpontban történtek, mindig összekapcsolódtak spirituális jellegű időponttal: így a természet újjászületése egybeesik a szabadulás ünnepével, míg a betakarítás vége a szukottal, amikor a természet adományait begyűjtötték, és hálából kivonultak a mezőkre lombkunyhókba lakni.

Ezek az időpontok azonban nemcsak emlékeztetők voltak, hanem kapuk is.

Úgy hitték, hogy az év bizonyos kitüntetett napjain a rituálék elvégzésével az idő megáll, vagy inkább visszatér a „kezdetekhez” (az ősidőhöz), amikor a világot teremtették, vagy amikor a nagy szabadulás történt. A zarándok a szent helyen, a szent időben elvégezve a szertartást, részese lett ennek az időtlen, isteni valóságnak.

Ruff Tibor előadása szerint az ókori ember számára a fizikai világ nem a spiritualitás ellentéte volt, hanem annak a hordozója; vagyis egy zarándoklaton az ember fizikai módon, a lábával, a testével, az áldozati ajándékokkal lépett be abba a konkrét térbe és időbe, ahol a láthatatlan Isten látható nyomot hagyott a világban.

Kiemelt kép: Fináli Gábor rabbi / Facebook

---