A sófár ősi hangjával és új reményekkel köszöntöttük az 5787-es évet

Az est felemelő, s egyben megrendítő pillanattal kezdődött: dr. Verő Tamás főrabbi megfújta a sófárt, amelynek hangja betöltötte a zsinagóga egész terét, s nemcsak a kupola tetejéig, hanem tán a szívünk-lelkünk mélyéig hatolt.

Több százan álltunk ott, s egyszerre csak az az érzés járta át a zsinagóga szakrális miliőjét, mintha mi magunk is ott álltunk volna az idők kezdetén, amikor erre az ősi hangra az a bizonyos kicsiny, de máig élő ősi nép a nagy, történelmi útnak nekiindult. S mintha csak erre a hangra reagáltak volna az est szónokai is, a köszöntőjükből egymástól függetlenül kicsengett annak a reménynek a vágya, hogy ha az összetartozásunknak ez a pillanatnyi, de mély érzése a jövő évben kitart, akkor valóban nem hiába reménykedünk: jó évünk lesz, az édesnél is édesebb.

Az ünnepség moderátora, Winkler Nóra a színapdra szólította a Rév Kata által vezetett Lauder Sirim kórust és a Scheiber iskola Klein Judit irányításával működő Salom kórusát: a gyerekek Raáb Gábor produkcióját kísérték. Elhangzott az Ávinu Málkénu is, méghozzá gyönyörűen kivételes hangszerelésben.

Dr. Grósz Andor: „A remény a zsidó hit és történelem egyik alapvető öröksége”

A szónokok sorát dr. Grósz Andor professzor, a Mazsihisz elnöke nyitotta, aki az említett  sófár hangjára utalt vissza:

– Az 5787. esztendő kapujában állunk, a zsinagógában még itt lebeg a sófár hangja, amely egyszerre idézi fel a teremtés hajnalát és a lélek legmélyebb rezdüléseit. Minden évben, amikor meghallom a sófár hangját, érzem, ez nem csupán hang: ez hívás. Hívás az ébredésre, a megtérésre, a megújulásra. Hívás arra, hogy újra és újra visszatérjünk ahhoz a fényhez, amely őseink útját bevilágította, és amely ma is velünk van minden zsinagógában, minden zsidó otthonban, minden imában. A sófár a teremtés örök ritmusát idézi meg, azt a pillanatot, amikor a világ újra és újra megszületik. És benne születünk meg mi is: közösségként, hagyományaink őrzőiként, a jövő építőiként.

A ros hásánáról szólva így fogalmazott: ez a kezdet ünnepe, a pillanaté, amikor az Örökkévaló újra megnyitja előttünk az idő kapuját, és kezünkbe adja a lehetőséget, hogy tisztábban, bölcsebben, egymás felé fordulva lépjünk tovább. „A zsidó nép története bizonyítja, hogy az újrakezdés nem a semmiből fakad, hanem a múlt méltóságából. A mi saját múltunkból, amelyben fájdalom és remény, veszteség és újjászületés együtt hordozza közösségünk erejét” – tette hozzá.

Az elnök egyúttal szólt az elmúlt zsinagógai év veszteségeiről is: megemlítette az áldott emlékű Kardos Péter főrabbit, az Új Élet főszerkesztőjét, akinek a puszta jelenléte is tanúságtétel volt és tanítás az emberi és rabbinikus kiválóságról. Szólt a Zsidó Állam  elvesztett hittestvéreink felett érzett fájdalmáról is, mondván: Izrael vesztesége a mi veszteségünk is, hiszen zsidó testvéreink hiánya a magyar zsidóság szívében maradandó fájdalmat hagy, így Izrael gyásza összekapcsolódik a miénkkel. 

– A múlt év nehéz napjaiban szükségünk volt egymás közelségére, a hitünkre, a zsidó hagyomány évezredes tartására, de mindvégig velünk maradt: a remény – hangoztatta dr. Grósz Andor.

Megfogalmazása szerint a remény a zsidó hit és történelem egyik alapvető öröksége: nem azért remélünk, mert nem látjuk a valóság nehézségeit, hanem azért, mert ismerjük a történelmünket. Tudjuk, hogy népünk már számtalanszor állt olyan helyzetben, amikor úgy tűnt, nincs tovább, és aztán mégis továbbmentünk. Megőriztük hitünket, hagyományainkat, emlékeinket és egymás iránti felelősségünket.

– Ma, amikor együtt állunk az újesztendő küszöbén, szeretném megköszönni mindannyiótoknak azt a hűséget, amely közösségünket élővé, növekvővé, méltóságteljessé teszi. Zsinagógáinkban újra és újra megszületik az imádság; iskoláinkban a tudás és a hagyomány továbbadása; intézményeinkben a szolgálat, amely őseink örökségét viszi tovább. Minden tettünk, minden közös eredményünk egy-egy fénycsóva, amely az új esztendőbe vezet bennünket – hallhattuk a Mazsihisz elnökétől.

Dr. Grósz Andor megragadta az alkalmat, hogy köszönetet mondjon munkatársainak, a főrabbiknak, rabbiknak, a kántoroknak, a tanároknak, a szociális területen tevékenykedőknek, az orvosoknak, az ápolóknak, a hitközségi elnököknek, a múzeumban és a Síp utcában dolgozóknak, a biztonsági szolgálat tagjainak és minden zsidó testvérünknek mindazon munkáért, amivel támogatták neológ közösségeinket. 

Egyúttal kifejezte a Mazsihisz megbecsülését a társadalom, a magyar  állam, a társegyházak felé azért, mert támogatásukkal és együttműködésükkel segítették közösségünk mindennapi életét. „Köszönjük mindazoknak, akik velünk együtt fáradoznak a békéért, a megértésért és a vallási közösségek közötti szolidaritásért” – mondta.

Az elnök az újévet közvetlenül megelőző időszakról azt mondta: hagyományunk szerint ezekben a napokban megnyílik az Élet Könyve, ilyenkor számot vetünk azzal, amit tettünk, és könyörgünk azért, hogy a szeretteink élete és a saját életünk a jóhoz, a békéhez és az egészséghez legyen beírva, majd tíz nap múlva bepecsételve. Beszédét így zárta: az ünnep azonban nem csupán számvetés, hiszen ros hásáná az újév, a világ teremtésének, a Tóra örökérvényű üzenetének ünnepe, amely nem halványul el, és nem függ az időtől. 

– Ez a gondolat legyen velünk az új esztendőben: töltse be otthonainkat, közösségeinket, döntéseinket, útjainkat. Adjon békét a szívünkbe, erőt a mindennapokhoz, és reményt a jövőhöz! – fogalmazott dr. Grósz Andor.

Maja Kados: „Többek vagyunk annál, mint amit mások velünk tettek”

Izrael állam budapesti nagykövete egy friss személyes élménnyel kezdte beszédét: pár napja ott volt a Dohány utcai zsinagógában Avishai Cohen teltházas koncertjén, körülnéztem a zsidó és magyar történelem megannyi emlékét őrző épületben, és valami nagyon egyszerű jelenetet látott. Embereket, akik élvezik a zenét. Magyar zsidókat, izraelieket, nem zsidó magyarokat, tengerentúlról érkezett látogatókat. Nem megemlékezésre jöttek, hanem koncertre. És arra gondolt: ez is a magyarországi zsidó élet egyik fontos pillanata.

Megosztotta a hallgatósággal, hogy az elmúlt évben bejárta Magyarországot, és közben felfedeztem, milyen mélyen gyökerezik itt a zsidó élet. Hévízen megismerte a zsidó Schulhof Vilmos orvos történetét, aki hozzájárult ahhoz, hogy a város Európa-szerte ismert fürdőhellyé váljon; Budapesten olyan zsidó tizenévesekkel találkozott, akik számára természetes egységet alkot magyarországi életük, zsidó identitásuk és Izraelhez fűződő erős kötődésük; a múlt héten pedig azt látta, hogy egész családok töltenek meg egy budapesti belvárosi utcát gy zsidó gasztronómiai fesztiválon.

– Mindez apróságnak tűnhet, pedig nem az. Ezek együtt elmondanak valami fontosat a mai Magyarországról, valamint Magyarország, a zsidó nép és Izrael kapcsolatáról – jelentette ki a nagykövet.

Beszélt arról is: Magyarországon nemcsak a zsidó múlt volt rá mély hatással, hanem a zsidó jelen is, hiszen megismert egy közösséget, amely taníttatja gyermekeit, megtölti zsinagógáit, kultúrát teremt, lényegében mindenről vitatkozik – ahogy az a zsidó közösségekben lenni szokott –, és nyíltan megéli identitását.

– Ez pedig Izrael számára is rendkívül fontos. Egy nép vagyunk. A Budapest és Jeruzsálem közötti távolság ezen nem változtat – mondta Maja Kados. 

Megemlítette, hogy neki személyesen nagyon fontossá vált a Magyarország, a zsidó közösség és Izrael Állam közötti partnerség is, hiszen tapasztalatai szerint Magyarországnak az Izrael iránti barátsága nemcsak nyilatkozatokban, hanem döntésekben is megmutatkozik. Amikor az izraeli labdarúgásnak otthonra volt szüksége, Magyarország otthont adott az izraeli válogatottnak; amikor nagy számban érkeztek ide izraeliek, olyan országra találtak, ahol szívesen látott vendégnek érezhették magukat; s egy olyan időszakban, amikor Izrael Európában gyakran elszigetelődött, Magyarország kész volt kiállni mellettünk.

A jövőről szólva Izrael nagykövete így fogalmazott: szeretné, ha nagy célokat tűznénk ki a következő évekre, és szoros együttműködés bontakozna ki izraeli cégek és magyar partnerek között, amiben Magyarország zsidó közösségének egyedülálló szerepe van. Maja Kados elárulta: nem szereti azt a szófordulatot, amikor egy ország zsidó közösségét „hídnak” tekintik Izrael felé. A híd metaforája ugyanis azt sugallja, mintha a zsidóság az adott ország és Izrael között, félúton állna. Holott a magyar zsidók nem a kettő között állnak, egyszerre tartoznak a szülőhazájukhoz és a zsidó néphez, s a kettő között nincs ellentmondás.

– Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit ma este ünnepelhetünk – hangsúlyozta –, hiszen ma Európa számos helyén a zsidók, annak érdekében, hogy elfogadják őket,  ismét késztetést éreznek arra,  hogy magyarázkodjanak  identitásuk miatt, elrejtsék vallási elképeiket, vagy elhatárolódjanak Izraeltől. Ezt a kényszerű választást el kell utasítanunk.

A diplomata leszögezte: a zsidó életnek nem szabad arra kényszerülnie, hogy suttogjon, a zsidó identitást nem határozhatja meg az ellene irányuló antiszemitizmus. „Többek vagyunk annál, mint amit mások velünk tettek” – jelentette ki. Hiszen ros hásáná azt a kérdést teszi fel nekünk: mit szándékozunk kezdeni azzal, amit örököltünk? A zsidó nép számára pedig a válasz sohasem pusztán a túlélés volt, a túlélést csak a történelem követelte meg tőlünk, mi ugyanis nem a túlélést, hanem az életet választjuk.

Maja Kados végül arra ösztönözte a magyar zsidóságot: gondoskodjanak arról, hogy a Magyarországon felnövő zsidó gyerekek ne csak nagyszüleik veszteségeinek történeteit ismerjék, hanem bízzanak abban is, amit ők maguk felépíthetnek.

Mester Tamás: „A zsidó szív a hétköznapokon is éljen a jiddiskeit bensőséges otthonában”

A BZSH elnöke, a Mazsihisz alelnöke arra a momentumra fűzte fel beszédét, hogy az idei zsidó új esztendő különleges módon éppen a megszentelt napunkra, sabeszra esik. Idézte az egykori nagyváradi rabbi, Schwarcz József megjegyzését 1929-ből: 

„Azokban az években, amelyekben a zsidóság szempontjából valami fontos történik, ros hasónó [ros hásáná] szombatra esik”.

Mint Mester Tamás fogalmazott: a zsidó esztendő kezdete a számvetásre, önvizsgálatra, az eljövendő év reményeire irányítja a figyelmet, de ha ez a sabesz megszentelt napjával kapcsolódik össze, akkor az ünnep mintha még inkább kiemelkedne a hétköznapok világából. A BZSH-elnök az általa sorsfordítónak nevezett egybeesések közül felidézte, hogy az újév első napja 1945-ben is szombatra esett. Ekkor már elhallgattak a fegyverek Európában és a nagyvilágban, a II. világháború véget ért, de a glóbusz zsidósága számára ez nem egyszerűen a győzelem, hanem a tragikusan keserű felismerés éve is volt. 

– Aki 1945 őszén újévkor belépett a zsinagógákba, már nem volt ott, aki megtöltse a padokat. Nem volt ott a szomszéd, nem volt ott a tanító, nem volt ott a rabbi, nem volt ott a sakter, a mesgiah, nem volt ott a család, a barátok. És mégis, ros hasónó eljött. A zsidó naptár nem állt meg. A történelem megpróbálta eltörölni a zsidó életet, de nem tudta eltörölni a zsidó időt, és ezáltal a zsidó életet sem tudta semmivé tenni – fogalmazott az elnök.

Feltette a kérdést: mi a feladatunk a most beköszöntő 5787. évben, amikor ismét ezt az egybeesést éljük meg? 

– Megőrizni a zsidó időt, hogy az utánunk következő generáció is élje az életét a zsinagógai naptár szerint, őrizze meg a sabesz szentségét, tartsa meg a zsidó ünnepnapokat, és a zsidó szív a hétköznapokon is éljen a jiddiskeit bensőséges otthonában – zárta beszédét Mester Tamás.

Dr. Frölich Róbert: „Miért nem voltál önmagad?”

Az országos főrabbi szokása szerint ismét papír nélkül beszélt, és szokás szerint ismét emlékezetes gondolatokat osztott meg a közönséggel. Ezúttal a történelem fogalmából indult ki, mondván: ez a ma este többször is szóba került fogalom alapesetben nem más, mint a megélt évszázadok krónikája, amire úgy tekintünk, hogy valamiféle ismeretanyagot és tanulságot hordoz, amit az emberiség aztán általában nem tanul meg.  

– De a történelem valami más is. A történelem az a közeg, amiben Isten kommunikál velünk – jelentette ki.  

A próféták, kezdve Mózessel, meglehetősen korán felismerték, hogy a transzcendens, rejtőzködő Isten, a zsidó Isten nem jön az emberek közé, nem ölt bika alakot, nem sújtja a villámait dörgő fellegekben, azaz a zsidó Isten nem kommunikál szemtől-szemben az emberrel, csak kiválasztottakkal.  

– Velünk, a szűkebb és tágabb közösséggel, a zsidókkal, illetve az emberiséggel Isten a történelmen keresztül kommunikál – hangsúlyozta még egyszer a főrabbi.

A történelmi események formájában megnyilvánuló isteni „kommunikációra” dr. Frölich Róbert a két jeruzsálemi Szentély pusztulását hozta fel példaként. Felidézte: a zsidókat évszázadokon keresztül intették a próféták, hogy nem kellene a zsidó értékeket figyelmen kívül hagyni, a zsidók fütyültek rá. És az Isten ekkor úgy döntött: ő is elmondja, hogy szerint sem kellene ezeket az értékeket figyelmen kívül hagyni, és elpusztította a Szentélyt. Az első Templomot elpusztító Nebukadneccárról, Babilónia uralkodójáról maga az Isten mondja, hogy ő „az én haragom botja”, ami mai nyelven szólva azt jelenti, hogy Isten valóban a  történelem eseményein keresztül kommunikál velünk.  

– És ha ez igaz a nagy egészre, akkor ez igaz a nagy egészet alkotókra is, azaz ránk, individuumokra, az egyes emberekre. Velünk is a személyes történetünkön keresztül kommunikál az Isten – jelentette ki az országos főrabbi. 

Dr. Frölich Róbert az ünnepi beszéde második felét Szabolcsi Lajos: Gyöngyszemek a Talmudból és a Midrásból című művére alapozta. Ebben a könyvben olvasható egy történet egy Zusja nevű mesterről, aki a halálos ágyán sírva fakadt, mire tanítványai odasereglenek köré, és megkérdezték tőle: „Mester, ennyire félsz a haláltól?” Mire a mester azt válaszolta, hogy nem, nem a haláltól fél.

Hanem attól, hogy Isten nem azt kéri számon tőle, hogy miért nem volt ő egy Mózes, hanem azt kérdezi majd: „Miért nem voltam én Zusja?”.

Az országos főrabbi szerint éppen ennek a történetnek a tanulságáról szól ros hásáná és jom kipur. Ilyenkor lényegében mi is azon gondolkodunk, hogy vajon mit mondanánk Istennek erre a kérdésére? Mit válaszolnánk, ha megkérdezné tőlünk az Isten:

– Miért nem voltál önmagad?

És ekkor végigvonul előttünk mindaz, amit az elmúlt esztendőben kihagytunk, amit megtehettünk volna, amit megcselekedhettünk volna a közösségünk, szűkebb-tágabb családunk, a ránk bízottak javára. Ebben az időszakban azon kell gondolkodunk, hogy mindezt miért nem tettük meg – holott azért vagyunk jelen a saját élettörténetünkben, hogy megtegyük azt, ami a képességeinktől telik és amit  az Isten elvár tőlünk. 

Dr. Frölich Róbert végül azt kívánta a jelenlévőknek a jövő évre, hogy az akkor elkövetkező ros hásáná és jom kippur ünnepén senki ne kapja meg azt a kérdést: „Miért nem voltál önmagad?”. Ennek jegyében éljük meg az 5787-ik esztendőt szeretetben és teljességben.

Fotók: Mazsihisz.hu / Ritter Doron

A Bíró Eszter művészeti vezető által szerkesztett és rendezett ünnepségen jelen volt Erdő Péter bíboros-érsek; Bujdosó Andrea, a Tisza országgyűlési képviselője, a kormánypárt parlamenti frakcióvezetője; Breuer Klára, a Külügyminisztérium kétoldalú kapcsolatokért felelős államtitkára; Karácsony Gergely főpolgármester; dr. Niedermüller Péter erzsébetvárosi polgármester; Szücs Balázs erzsébetvárosi alpolgármester; Iványi Gábor lelkész; Németh Sándor lelkész. Ott voltak a Mazsihisz-BZSH vezető tisztségviselői, intézményvezetői, elnöki főtanácsadói, s részt vett az ünnepségen Károlyi K. László főigazgató is.

---