A roma és a zsidó történet sokban különbözik, de a tragédiánk közös

„Az emlékezet útján – a roma holokauszt narratívái és lenyomatai” címmel nyílt meg egy fájóan hiánypótló tárlat a budapesti Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) Páva utcai épületében. S ha ezt a kiállítást egy szóval kellene jellemezni, azt mondanánk: radikális. Hiszen a térben egymástól nem is oly messze helyez el egymástól első látásra távol eső dolgokat: miután megpillantottuk Roby Lakatos hegedűművész egyik fellépő ruháját és hangszerét, néhány méterrel arrébb már Sára Sándor 1962-ben készült Cigányok című filmjének kockái forognak. (A megnyitón részt vett maga Roby Lakatos is.)

A kiállítás kurátora, Gulyás Klára a megnyitón elmondta: a tárlat a roma holokauszt változó, alakuló emlékezetének folyamatát vizsgálja, kísérletet tesz a töredezett emlékezeti folyamat bemutatására, amely sokáig a társadalmi tudat peremén maradt. Kifejtette: a kiállítás arra fókuszál, hogy miként élt tovább a múlt a hely emlékezetben, a személyes történetekben és a különböző műalkotásokban, továbbá azoknak a cigány közösségeknek a nézőpontját tárja elénk, akik nemcsak hordozói, de alakítói is az emlékezetnek.

A tárlat egymásra épülő szekciókból áll, amelyek a társadalmi és történeti háttértől kezdve a helyi emlékezet különböző megnyilvánulási formáin át kortárs műalkotásokig bezárólag igyekszik bemutatni a roma holokauszt lassan formálódó emlékezetét. Az anyag tehát a személyes, közösségi, történeti és művészi narratívák közvetítésével láttat különböző nézőpontokat, és mutat rá az egyéni és társadalmi emlékezet egymástól eltérő olvasataira. 

Ezen a kiállításon hallhatja a nyilvánosság első alkalommal azokat a kordokumentum-értékű hangfelvételeket is, amelyeket Mészáros György (1933-1992) készített roma közösségekben ötven-hatvan évvel ezelőtt.

A megnyitón részt vett Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár, Tarr Zoltán európai parlamenti képviselő, a Tisza Párt alelnöke, jelen volt Darvas István főrabbi, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) elnöke. Az ünnepségen beszédet mondott dr. Grósz Andor, a Mazsihisz, s egyben a Holokauszt Közalapítvány elnöke, aki elöljáróban e szavakkal fordult a hallgatósághoz:

– Itt a történelem jelen van. A falak őrzik a kimondott és ki nem mondott történeteket, és a csend sokszor hangosabb, mint bármely szó. Ma ebben a csendben a roma holokauszt áldozatainak emléke szólít meg bennünket, azoké, akiknek története túl sokáig maradt néma, elhallgatott és láthatatlan.

Kifejtette: habár a pharrajimos, a roma közösségek tragédiája a magyar és az európai történelem szerves része, hosszú ideig mégsem kapott helyet a történelemkönyvek lapjain. Holott a náci és nyilas fajelmélet a zsidókhoz hasonlóan a romákat is „fajilag idegennek”, „antiszociálisnak”, „nemkívánatosnak” bélyegezte. Romák tízezreit hurcolták el: sokakat közvetlenül a frontra, másokat a Harmadik Birodalomba kényszermunkára, ahol a túlélés esélye csekély volt. A pharrajimos nem mellékszál, nem lábjegyzet: része a magyar történelem legsötétebb fejezetének.

Dr. Grósz Andor rámutatott: a második világháború után alaposan késett a trauma nyilvános feldolgozása, a roma közösségek veszteségei nem kaptak teret, nem kaptak kifejezést, nem kaptak társadalmi figyelmet. Az elfojtott gyász fájdalma így nemcsak a pusztítástól, hanem a hallgatástól is erősödött.

Mint mondotta: a roma holokauszt emlékezete évtizedeken át a társadalmi tudat peremén maradt. A hallgatásnak több oka is volt, de egyik sem szolgálhat mentségként: sem a társadalmi előítéletek, sem a roma közösségek marginalizáltsága, sem a politikai közöny, sem a történetírás hiányosságai. A roma családok generációkon át őrizték a fájdalmat, de a társadalom nem hallotta, vagy nem akarta meghallani a hangjukat.

– Ez a hallgatás önmagában is seb. A késleltetett emlékezés pedig felelősség, mert ha egy közösség vesztesége nem kap nyilvános kifejezést, a gyász nem válhat közössé, a múlt nem képes tanítani, a  társadalom pedig nem tud szembenézni önmagával, saját felelősségével.

Beszédének egyik leglényegesebb eleme ez volt: „a tárlat személyes történeteket, közösségi emlékezeti gyakorlatokat, dokumentumokat, tárgyakat és kortárs vizuális reflexiókat állít elénk, s ezáltal új kifejezést ad az emlékezésnek, olyan nyelvet, amelyet a történelem túl sokáig nem engedett megszólalni”. Ebből következően a kiállítás arra hív bennünket, hogy ne csak nézői, hanem részesei legyünk az emlékezésnek, ne kívülről figyeljük a múltat, hanem lépjünk be abba a térbe, ahol a személyes és a kollektív emlékezet találkozik. 

– Az emlékezés ugyanis nem passzív állapot, hanem aktív cselekvés, a felelősség közös vállalása – hangoztatta a Mazsihisz elnöke.

Beszédét így zárta: a roma és a zsidó történet sokban különbözik, de a felelősségünk közös, hiszen a gyűlölet logikája nem tesz különbséget. A Holokauszt Emlékközpont ezzel a tárlattal is azt a küldetést teljesíti, amiért létrejött: láthatóvá tenni a múltat, párbeszédet teremteni a jelenben, és tanítani a jövőt, hiszen most egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a múlt ne maradjon néma.

Fotók: Ritter Doron

A kiállításról beszámolt a Facebook-oldalán Váradi József író, aki ezt írta: „Újabb nagyon komoly megtiszteltetésben volt részem. A Holokauszt Emlékközpontban megnyíló új kiállításon a harmadik regényemmel, valamint A vagon című videóklippemmel is képviselhetem a roma kultúrát, és magát a Roma Holokauszt témakörét. A szivárvány Birlenau felett című regény egy megkerülhetetlen, mérföldkőnek besorolt alkotássá lett, és most már nemzetközi szinten is útnak indult. Aminek külön nagyon örülök, hogy egy ilyen fontos témában még a Slam Poetry műfaj is elismerést kapott.

(…) Ezzel már a második könyvem került múzeumba, kiállításra, valamint most a Páva utcai emlékközpontba, és szerintem ez ritka nagy dolog, kevés még élő írónak, slammernek adatott meg.”

---