A remény nyelve – egy zsidó orvos álma az emberi megértésről

Zamenhof 1859-ben született az Orosz Birodalomhoz tartozó, ma Lengyelországban fekvő Białystokban. A városban lengyelek, oroszok, németek, belaruszok és zsidók éltek egymás mellett, a nyelvi és kulturális sokszínűség azonban gyakran feszültségekkel társult.

A zsidó családban nevelkedő fiúhoz édesapja oroszul, édesanyja jiddisül beszélt. Később lengyelül és németül is folyékonyan megtanult, tanulmányai során pedig többek között a héberrel, az ógöröggel, a latinnal és az angollal is megismerkedett. Édesapja és apai nagyapja egyaránt nyelvtanár volt, így Zamenhof már gyermekkorától különösen fogékony volt a nyelvek iránt.

Fiatalon szembesült a különböző népcsoportok közötti ellenségeskedéssel. Úgy vélte, a bizalmatlanság egyik oka az, hogy az emberek nem értik egymás nyelvét, ezért már gimnazistaként egy könnyen elsajátítható, semleges közös nyelv megalkotásán kezdett dolgozni. Az eszperantót nem az anyanyelvek helyére szánta, hanem olyan hídként, amely összekötheti a különböző nyelvi és kulturális közösségeket.

Tervét leendő felesége, Klara Silbernik kezdettől támogatta, és hozományából az első tankönyv megjelentetéséhez is segítséget nyújtott. Az 1887-ben kiadott kötet szerzőjeként Zamenhof a Doktoro Esperanto, vagyis „Doktor Reménykedő” álnevet használta. A szerzői névből hamarosan magának a nyelvnek a neve lett: eszperantó, a remény nyelve.

Zamenhof egyszerű és következetes rendszert alkotott: az eszperantó alapnyelvtana mindössze tizenhat szabályra épül. 1905-ben lemondott a nyelvhez fűződő személyes jogairól, mert azt szerette volna, hogy az eszperantó ne egyetlen ember tulajdona, hanem használóinak közös nyelve legyen.

Számára azonban az eszperantó jóval több volt nyelvi kísérletnél. A kölcsönös megértés, az egyenrangúság és az emberi méltóság eszközét látta benne. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt Hillél, az ókori zsidó bölcs tanítása: „Ami számodra gyűlöletes, azt ne tedd felebarátodnak.” Ebből a szellemi örökségből nőtt ki később Zamenhof hillelizmusa, majd homaranizmusa, amely az etnikai és vallási gyűlölködés meghaladását és az egész emberiség összetartozását hirdette.

Zsidó kulturális örökségével nyelvészként is foglalkozott. Megírta a jiddis nyelv egyik első átfogó nyelvtanát, áttekintést készített a jiddis nyelvű költészetről, és a Héber Biblia eszperantó fordításán is dolgozott. Vallásfilozófiai gondolatait áldott emlékű misnai bölcseink egyik legnagyobbika, Hillél tanításai ihlették.

Az általa útjára indított nyelv nem maradt elméleti elképzelés. Önálló irodalom, sajtó, zene, rádióadások, nemzetközi rendezvények és világméretű közösség szerveződött köré. Magyarországon különösen a huszadik század második felében virágzott az eszperantó kultúrája. Az ELTE-n 1966-tól eszperantológiai képzés működött, a nyelvből állami nyelvvizsgát lehetett tenni, 1983-ban pedig 4834 résztvevővel rendezték meg Budapesten az Eszperantó Világkongresszust. A következő évben 36 eszperantó nyelvű könyv jelent meg Magyarországon.

A hazai eszperantó történetének jelentős zsidó vonatkozásai is vannak. Soros Tivadar ügyvéd és író az első világháborús hadifogság idején tanulta meg a nyelvet, majd egyik alapítója lett a Budapesten megjelenő, nemzetközi hírű Literatura Mondo című folyóiratnak. A náci megszállás alatt átélt bujkálás történetét később ugyancsak eszperantóul írta meg.

Az eszperantó az embermentés történetében is szerepet kapott. Valdemar Langlet svéd újságíró, a nemzetközi eszperantó mozgalom korai alakja és felesége, Nina 1944-ben, a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt védlevelekkel, védett házakkal, élelemmel és gyógyszerekkel segítette az üldözött magyar zsidókat. Emléküket Budapesten a Valdemar és Nina Langlet rakpart őrzi, amelynek elnevezését a Magyarországi Eszperantó Szövetség kezdeményezte. Zamenhof eszménye így nem csupán gondolat maradt: az eszperantóhoz kötődő emberi szolidaritás életeket mentő cselekedetté is vált.

Bár az eszperantó ma már kevésbé látható, mint fénykorában, továbbra is élő nyelv. Magyarországon ma is működik országos szövetsége, több városban tartanak klubfoglalkozásokat, emellett tanfolyamok, kiadványok és internetes közösségek kapcsolják össze beszélőit. Budapesten, Debrecenben, Egerben, Nyíregyházán, Tatán és Vácon is működnek eszperantó közösségek, a hagyományos klubtalálkozók mellett pedig online összejöveteleket is rendeznek. A klubszobák és a papíralapú levelezés világát részben a digitális tér váltotta fel: Zamenhof nyelve nem tűnt el, csupán kevésbé feltűnő módon él tovább.

Zamenhof 1917-ben meghalt, a varsói zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Három gyermeke, Adam, Zofia és Lidia később a holokauszt áldozata lett, az eszperantó azonban túlélte a háborúkat, a diktatúrákat és az üldöztetéseket.

Amit Zamenhof alkotott, ma is arra emlékeztet bennünket, hogy az utolsó szó sohasem a gyilkosoké. A rettegett birodalmak idővel semmivé lesznek, de a remény nyelve tovább él. Zamenhof álma talán naivnak tűnt, egyvalamit azonban jól tudott: egyedül az Ég királysága örök.

Címlapkép: Ludwik Lejzer Zamenhof / Forrás: Jewish Historical Institute

---