„A penigi történet azt üzeni: a múlt feltárása nem megoszt, hanem gyógyít”
A magyar közemlékezetben szinte teljesen ismeretlen a penigi kényszermunkatábor, ahol a nácik mintegy 700, többségében magyar zsidó nőt tartottak fogva és dolgoztattak kényszermunkásként. A buchenwaldi koncentrációs tábor egyik kihelyezett női altáboraként működtetett láger történetét mutatja be az a kiállítás, amely a napokban nyílt meg a Páva utcai holokauszt dokumentációs központban (HDKE).
Németországban több mint tíz éve indult el az az állampolgári kezdeményezés, amelynek célja, hogy felkutassa és a társadalom számára ismertté tegye a penigi kényszermunkatábor történetét, valamint az ott dolgoztatott zsidó nők sorsát. A civilekből álló, a náci bűnökért felelősséget érző csoport hosszú éveken át gyűjtötte a penigi táborra vonatkozó anyagokat izraeli, németországi, egyesült államokbeli és magyarországi archívumokban, levéltárakban, anyakönyi nyilvántartásokban, sőt alaposan tanulmányozták a budapesti zsidó temetők sírlistáit is.
Nekik köszönhető, hogy az elmúlt tíz évben több nyelvű honlap, vándorkiállítás és számos kiadvány jött létre az elmúlt években, hogy feltárja a női altáborban kényszermunkásként dolgoztatott ártatlan emberek szenvedéstörténetét.
Ami az altábor elhelyezkedését illeti: Penig egy kb. 8 ezer lakosú kisváros Szászországban, Chemnitztől északra. A női altábor helyén ma lovarda van, ahol az említett civil mozgalomnak köszönhetően emléktábla őrzi az itt fogva tartott nők emlékezetét.
A német csoport vándorkiállítása eljutott Budapestre is: a 703 nő, 703 arc – Egy el nem feledett láger története című, időszaki tárlat a napokban nyílt meg a dr. Zima András által vezetett Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) Páva utcai épületében. A megnyitón a németországi civil mozgalom képviseletében jelen volt többek között Ringo Gründel és Jan Sobe, beszédet mondott dr. Grósz Andor, a Mazsihisz, s egyben a HDKE elnöke, szólt a megjelentekhez egy túlélő asszony fia, dr. Máté András, valamint egy másik túlélő fia, George Szirtes. Magát a tárlatot dr. Zima András nyitotta meg.
Köszöntő beszédében dr. Grósz Andor kifejtette: ez a tárlat egyszerre mesél a magyarországi zsidó nők egy csoportjának tragikus történetéről és arról a reményről, hogy a múlt feltárása mindig képes új hidakat építeni. Hangsúlyozta: ezt a tárlatot az teszi igazán különlegessé, hogy nem felülről jött kezdeményezés volt, nem intézményi program, nem állami projekt, nem egy zsidó szervezet projektje. Hanem a „Gesicht Zeigen!” civil közösség tagjai – helyi lakosok, helytörténészek, tanárok, érdeklődők – érezték úgy, hogy felelősségük van. Hogy a saját településük múltjával szembe kell nézniük. Hogy a magyar zsidó nők szenvedése nem „másvalakik története”, hanem az ő történetük is – fogalmazott dr. Grósz Andor.
A Mazsihisz elnöke a csoport munkáját, kutatásait, elötelezettségét és bátorságát példaértékűnek nevezte, hiszen – mint mondotta – a holokauszt emlékezetének egyik legfontosabb kérdése ma Európában az, hogy képesek vagyunk-e közösen, egymás felé fordulva beszélni róla. Képesek vagyunk-e úgy emlékezni, hogy az ne csak a túlélők és az áldozatok leszármazottainak kötelessége legyen, hanem mindannyiunk közös felelőssége. Dr. Grósz Andor leszögezte: a penigi kezdeményezés azt mutatja, hogy ez lehetséges, mert vannak közösségek, amelyek nem várnak felkérésre, nem várnak politikai döntésre, hanem maguk mondják ki: „ez a mi múltunk is, és nekünk kell vele szembenéznünk”. Az elnök szerint hatalmas előrelépés lenne a magyarországi emlékezetkultúrában, ha nálunk is sokkal több olyan helyi közösség, civil csoport, tantestület ugyanolyan elkötelezettséggel fordulna saját települése múltja felé, mint a penigi „Gesicht Zeigen” tagjai.
– De nem azért, mintha bárkitől elvárnánk, hogy bűntudatot érezzen, hanem azért, mert a felelősségvállalás nem a bűnök örökléséről szól, hanem az emberi méltóság tiszteletéről. A penigi történet azt üzeni: a múlt feltárása nem megoszt, hanem gyógyít. Nem elválaszt, hanem összeköt – mondta dr. Grósz Andor.
Beszédét e szavakkal zárta: „kívánom, hogy ez a kiállítás ne csak emlékeztessen, hanem inspiráljon is, és példát mutasson arra, hogy hogyan lehet a múltat együtt, egymásra figyelve feldolgozni. A tárlat legyen bátorítás mindazoknak, akik Magyarországon hasonló civil kezdeményezésekben gondolkodnak”.
Az ünnepélyes megnyitón közreműködött Tobias Edler (klarinét), Jürgen Höfler (nagybőgő), Király-Lugosi Veronika (hegedű) és Méri Péter (zongora).
Akit a téma bővebben érdekel, olvassa el A penigi csoda című riportot a Népszavában Palugyai István – a Népszabadság egykori tudományos újságírója – tollából. Az újságíró édesanyját a vészkorszakban a penigi altáborba deportálták.
Régi idők modern tanúja: szomorú búcsú Székely Gábortól
Kicsoda az ember? Meghalt Hankiss Ágnes
