A „közös utak” és a személyes kapcsolatok tartják meg a zsidó közösségeket

A két rabbi – Fináli Gábor (Hunyadi tér) és Radvánszki Péter (Páva utca) – által szervezett, hiánypótló tanácskozás a zsidó közösségi élet fenntartásának nehézségeire és a közösségépítés működőképes, hatékony módozataira fókuszált. A szervezők szándéka szerint az eszmecsere akár olyan informális szellemi műhely alapja is lehet, amelyben a zsidó hagyomány, a filozófia és a közösségszervezés gyakorlati tapasztalatai segíthetik a közös gondolkodást.

Biró Tamás nyelvész, hebraista a vallás összetett rendszerét a magával hozott mikádó pácikáival val szemléltette: voltak olyan történelmi korok, amikor a gettók falain belül a zsidóság „egyben volt”, akár a színes pálcikák a fadobozban; később a közösségek felbomlottak, szétestek, de azért megmaradtak – miképpen az asztalon a falpálcikák –, és sajnos voltak a közösségeknek olyan tagjai is, akik elvesztek a zsidóság számára, azaz leestek a képzeletbeli játékasztalról. 

A tudós a vallásokat meghatározó elemek – a hit, a rítusok, a szent szövegek, az ünnepek, az intézmények, az életmód és az identitás stb. – kapcsolatát is a mikádójáték egymásba kapaszkodó pálcikáival szemléltette. Biró Tamás értelmezése szerint a hagyományos zsidó életben ezek az elemek szorosan összefüggtek: a mindennapi étkezés éppúgy a közösség intézményeihez kötötte az embert, mint az ünnepek rendje vagy a vallási előírások követése. A modernitással azonban meglazultak ezek a kapcsolatok. A gettók falainak leomlása, a felvilágosodás és a szekularizáció nyomán az élet egyes területei leválhattak a vallási rendszerről.

Biró Tamás a „hinni a templomban kell” fordulattal érzékeltette ezt a változást: a korábban az egész életet átható vallás sokak számára meghatározott helyekre és alkalmakra szorult vissza. A közösség összetartásához ezért új kapcsolódási lehetőségekre is szükség lett, amelyeket például a kulturális egyesületek és a közösségi házak teremthettek meg. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy egy előadás vagy hangverseny látogatása önmagában nem feltétlenül épít közösséget. A részvételnek

közös cselekvéssé, közös élménnyé kell válnia, amelyből a programokon túl is fennmaradó személyes kapcsolatok születnek.

A tanulás közösségteremtő erejét is ebben látta. Előadását egy kisgyerek bon mot-jával zárta: „én félig zsidó vagyok, félig vízöntő”. A mondat számára azt a kérdést vetette fel, miként lehet a zsidó identitás több egy tetszőlegesen felvett önmeghatározásnál, és hogyan kapcsolódhat érdemben az ember életének többi részéhez.

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem egyházi/felekezeti közösségszervező alapszakának szakfelelőse, Goldmann Márta a közösen megtett út jelentőségéről beszélt. Ezt egyszerre értette szó szerint és átvitt értelemben. Példaként az egyetem közelgő százötvenedik évfordulójához kapcsolódó, Breslauba tervezett zarándokutat említette: már az utazás módjáról folyó egyeztetés is megmutatta, mennyire nehéz összehangolni az egyéni szempontokat a közös élmény lehetőségével. Vannak, akik repülővel, vannak, akik vonattal nem hajlandók utazni, az pedig ma már szóba sem jön, hogy mindenki együtt utazzon egy különbusszal, mint ahogyan ez évekkel ezelőtt még megtörtént. Holott sokszor

maga az út fontosabb, mint az úticél elérése

– fogalmazott Goldmann Márta –, hiszen az együtt töltött órák, a beszélgetések, sőt a váratlan nehézségek is közelebb vihetik egymáshoz a résztvevőket. Ebből a tapasztalatból, a közös élményből valami elvész, ha mindenki külön utazik, és az emberek csak a célállomáson találkoznak. Goldmann szerint ezért a közösségépítés egyik valóságos akadálya az egyéni – kényelmi és időbeosztási – szempontok előtérbe kerülése a közösségi szempontokkal szemben.

Ez az oka annak, hogy a egyházi/felekezeti közösségszervező képzés arra törekszik, hogy a hallgatók megtapasztalják, mit jelent közösségben létezni. A különböző évfolyamok diákjainak közös feladatai nem csupán szakmai gyakorlatot jelentenek: együttműködésre, felelősségvállalásra és egymás szempontjainak figyelembevételére tanítanak. A munka és a család mellett tanuló hallgatóknak időt kell találniuk egymásra, konfliktusokat kell rendezniük, és olykor a saját elképzeléseikből is engedniük kell. Goldmann Márta tapasztalatai szerint

a közösségi összetartás kulcsa a „közös út”, ami alatt elsősorban a közös célokra, közös feladatok és élmények értendők.

Biró Tamás szellemesen és provokatívan rákérdezett arra: a közösség összetartásásában mekkora szerepet játszik a „közös ellenség”? Erről kisebb vita alakult ki, megoszlottak a vélemények (ami egy zsidó közösségben el is várható), de ami Goldmann Márta véleményét illeti: ő elutasította a közös ellenség keresését és a gyűlöletkeltést.

Ábrahám Zoltán filozófus, történész, klasszika-filológus az egyéni identitás és a közösséghez tartozás kapcsolatát vizsgálta. Sigmund Freud példájával érzékeltette, hogy a zsidó kötődés akkor is jelen lehet valakinek az életében, ha nem azonosul a vallásos életformával. Ezután a teremtéstörténet mondatából indult ki: „nem jó az embernek egyedül” – ezt nem pusztán az ember lelkiállapotának leírásaként, hanem feladatként is értelmezte: az embernek törekednie kell arra, hogy valamilyen közösség részévé váljon.

A közösség fogalmának tágasságát irodalmi és filozófiai példákon mutatta be. Felidézte a Sherlock Holmes-történetek Diogenész Klubját, ahol éppen a társalgást kerülő emberek számára teremtettek közös teret. Innen jutott el a klub névadójához, a magát kozmpolitának – világpolgárnak – valló ókori filozófushoz, majd ahhoz a kérdéshez, hogy miként lehet közösséget vállalni másokkal a személyesen ismert emberek körén túl is.

A koncentrikus körök képével azt szemléltette, hogy a felelősség a saját személyünktől a családon, a munkatársakon és a városon keresztül egyre tágabb körökre, végső soron az egész emberiségre is kiterjedhet. Ábrahám Zoltán felhívta  a figyelmet arra: a nagyobb közösségek nem közvetlenül érzékelhető, maguktól értetődő adottságok, mégis valóságos kötődést és felelősséget alapozhatnak meg. A változó összetételű közösségek azonosságára és folytonosságára irányította rá a figyelmet Thészeusz mitikus hajójának ismert gondolatkísérletével:

ha útközben egy hajó minden alkatrészét kicserélik, akkor ugyanaz a hajó érkezik-e vissza a kikötőbe, amelyik onnan elindult?

Kántor Anita, a berlini Bet Haskala rabbinője a személyes történetekkel beszélt a hagyomány továbbadásáról. Bár eredetileg a németországi tapasztalatokról készült szólni, az előző előadásokhoz kapcsolódva hangsúlyozta, hogy a közösségek számos nehézsége nem kötődik országhatárokhoz. Gyerekkorát felidézve elmondta: családjában nem beszéltek a zsidóságról, nagyszüleinél azonban tavasszal rendre adtak valamiféle „száraz kenyeret” a reggeli mellé, és csak később, a tanulmányai során értette meg, hogy ebben a családi szokásban a macesz és a pészah emléke őrződött meg.

Hasonló jelentőséget tulajdonított az örökölt tárgyaknak: megemlített egy – számára fontos személytől kapott – tfilint, amelyet nem használ ugyan, mégis személyes örökségének részeként őriz: hiszen míg tudja, kitől származnak ezek a tárgyak, az ajándékozók emléke is vele marad. A hagyomány így nemcsak megtanult ismeret, hanem emberekhez, történetekhez és mindennapi gesztusokhoz kötődő tapasztalat. A rabbinő szerint különösen fontos ez azok számára, akik zsidó családi háttér nélkül érkeznek a zsidó közösségbe. Hangsúlyozta, hogy

a zsidóságba való betérés formális teljesítése még nem ad tartós kötődést: ahhoz támogató közegre és az élő hagyomány átadására is szükség van.

A kommunikációról szólva arra mutatott rá, hogy a nyelvi és kulturális különbségek ellenére a zsidó hagyomány közös kapaszkodókat adhat. A magyar „mind egy” és „mindegy” szójátékával az összetartozás és a közöny közötti választást érzékeltette. A héber d-v-r gyökből képzett dávár (szó) és dever (dögvész, járvány) szavak párhuzamán keresztül pedig a beszédhez és az együttéléshez kapcsolódó felelősséget emelte ki. Értelmezése szerint

a közösséget az egymás iránti tisztelet és az ezt fenntartó kommunikáció is alakítja, amihez a Tóra és a rabbinikus hagyomány egyaránt útmutatást kínál.

Fináli Gábor, a Hunyadi téri zsinagóga rabbija a közösség önismeretét és a múlttal való őszinte szembenézést állította előadása középpontjába. Úgy vélte, az internet, az individualizáció és a járvány utáni világ nehézségei mellett a feldolgozatlan belső konfliktusok is akadályozzák a közösségépítést. Ha a következő nemzedék, a zsidóságba visszatérők vagy betérők nem kapnak valóságos képet arról a világról, amelyhez csatlakoznak, később csalódás és bizalomvesztés lehet a következmény.

A múlt megszépítése és a kényelmetlen kérdések elhallgatása szerinte megnehezíti, hogy a közösség tisztázza, milyen hagyományt képvisel, holott a neológ közösségben igen fontos volna a neológ felekezet fogalmának meghatározása. Fináli rabbi beszélt arról is, hogy milyen torzításokhoz vezethet, ha „hamisan emlékezünk a múltra”. A zsinagóga falán is látható Domán Ernő-portré kapcsán azt mondta: a visszaemlékezések szerint Domán Ernő általában simára borotválta az arcát, vagy olykor bajuszt hordott, de a szakállviselet nem volt rá jellemző, csak gyászidőszakban, amikor a vallásos zsidó férfiak nem borotválkoznak. Ezért az a kép, amelyen történetesen és kivételesen hosszú szakállat visel, megnehezíti a rá való, hiteles emlékezést.

Mint Fináli rabbi fogalmazott: egyetlen, széles körben használt portré könnyen elfedheti egy ember életének és vallási megjelenésének sokféleségét. Felvetette azt is: habár a rabbiképzőben a hallgatók tanulnak bibliakritikai ismereteket, később, amikor rabbiként dolgoznak, ezek az ismeretek mintha köddé váltak volna, meg sem jelennek a drósékban. 

Fináli Gábor szólt arról is: szinte sohanem esik szó neológ közösségekben arról, hogy az 1860-as évek közepe óta a neológia kiátkozás alatt áll. A kiátkozás eredményeként 15 éve egy izraeli főrabbi be sem lépett a Dohány utcai zsinagógába, a közösség vezetése pedig azt a döntést hozta, hogy a bentre tervezett rendezvényt a zsinagóga előtt tartják meg. Amellett érvelt, hogy ennek nem szabadna tabunak lennie, hiszen

az a neológ betérő, aki ezzel nincs tisztában, igen kellemetlen helyzetbe kerülhet.

A rabbik felelősségét abban látta, hogy nekik elsősorban „befelé”, azaza a saját közösségük iránt kell lojálisnak lenniük, nem pedig a „kifelé” való megfelelésnek, mert csak akkor lehet a közösség tagjait megtartani, ha pontosan tudják, hol vannak és mire számíthatnak.

A „minikonferenciának” otthont adó Páva utcai zsinagóga rabbija, Radvánszki Péter a személyes kapcsolatokra épülő közösségszervezés lehetőségeiről beszélt. Felidézett egy történetet egy háború után újjászervezett londoni közösségről, amelynek kezdeményezője a helyi telefonkönyvből keresett lehetséges tagokat:

kikereste a „zsidósan” hangzó neveket és felhívta az illetőket.

Az ötlet nem várt sikert aratott: rövidesen virágzó zsidó közösség alakult Dél-Londonban. Ezzel Radvánszki rabbi azt kívánta érzékeltetni: mára megváltoztak az emberek elérésének és összekapcsolásának feltételei, hiszen a közös rítusok és az együtt cselekvés korábbi magától értetődősége szerinte eltűnőben van;

ma tudatos munkát igényel az összetartozás élményének megteremtése.

Ezt Ron Wolfson megfigyeléseivel támasztotta alá a Relational Judaism: Using the Power of Relationships to Transform the Jewish Community című kötetéből. Mint a rabbi kifejtette: különbséget kell tenni a programokra fókuszáló, valamint a személyes kapcsolatokra összpontosító gondolkodás között. Az előbbi esetben a közösség kínál valamit – például vacsorát, koncertet vagy előadást –, a résztvevő pedig igénybe veszi azt, majd távozik (transactional judaism). „Ez nem közösség, tehát ez nem közösségépítés” – fogalmazott a rabbi a pusztán ilyen alkalmi „cserére” épülő működésről. A személyes kapcsolatokra épülő közösségnek azonban szilárd alapzatot ad a tagok egymáshoz való, szoros kötődése (relational judaism).

Példaként egy fogyatkozó amerikai közösség történetét idézte fel, amely jelentős összeget – egymillió dollárt! – költött marketingre és rendezvényekre annak érdekében, hogy növekedjen a létszám. A programok sok embert vonzottak, új tagokat azonban nem sikerült megnyerniük. A rabbi értelmezése szerint ennek az volt az oka, hogy a közösség belső légköre és az új személyek fogadtatása változatlan maradt: az érkezőkkel nem alakítottak ki olyan kapcsolatot, ami miatt később is visszatértek volna. Ezért a hanyatlásra nem elegendő a jobb reklám vagy a látványosabb megjelenés;

belső változásra és hiteles önazonosságra is szükség van.

Radvánszki Péter hangsúlyozta, hogy nemcsak a rabbi és a tagok kapcsolatát kell ápolni, hanem a közösség tagjai közötti kötődéseket is: egy beszélgetés, egy telefonhívás vagy az újonnan érkező iránti őszinte érdeklődés többet jelenthet egy újabb rendezvény meghirdetésénél. Azaz nem programokra kellene energiát fordítani, hanem emberekre. Az így létrejövő közösség biztonságot adhat tagjainak, ahol az emberek számon tartják egymást, őszintén törődnek a másikkal és hosszú távon is felelősséget vállalnak részint egymásért, részint pedig magáért a közösségért.

Fotók: Mazsihisz.hu

---