A hallgatás ellenében – Galló Olga története a színpadon

A Babilon dosszié, Auschwitzban vezetett naplókból és későbbi levelezésből épül fel, rendkívüli erővel idézve meg egy huszadik századi nő személyes történetét, aki a legsötétebb időkben is ragaszkodott az íráshoz, az emlékezéshez és saját hangjának megőrzéséhez.

Olga fiatal újságíróként került Auschwitzba. Unokája, Fullajtár Andrea visszaemlékezése szerint lett volna lehetősége külföldre menekülni, de anyját nem akarta magára hagyni, így együtt érkeztek meg a rámpára, ahonnan édesanyját azonnal a gázkamrába küldték.

A deportálás hónapjai alatt folyamatosan naplót vezetett, feljegyzései közvetlen közelből rögzítik a láger mindennapjait, az éhséget, a kiszolgáltatottságot, a halál állandó jelenlétét, a félelmet és az ösztönös kapaszkodást, amely életben tartotta a teljes embertelenségben. A naplóírás Olga számára a túlélés egyik formájává vált, mondataiban megjelenik a fiatal nő érzékenysége, intellektuális kíváncsisága és rendíthetetlen élni akarása.

A szöveg különleges ereje abból fakad, hogy a történelmi tapasztalat minden pillanatban személyes marad, a láger érzékekkel telített valóságként jelenik meg, füsttel, zajjal, hideggel, testi fájdalommal, rettegéssel és állandó bizonytalansággal, mondatai fizikai közelségbe hozzák a túlélés tapasztalatát. A néző előtt fokozatosan bontakozik ki egy ember belső világa, aki minden erejével próbálja megőrizni önmagát egy olyan rendszerben, amely az emberi személyiség teljes felszámolására épült.

Feltárja a háború utáni idők történetét is, amikor Olga két évtizeddel a felszabadulás után hosszú ideig sikertelenül próbálta megjelentetni naplóit, és ezek a szövegrészek kétségbeesett, mégis egyfajta ironikus ellenpontot adnak a sokszor már elviselhetetlenné váló jelenidejű lágerélmény befogadásához.

A monodráma egyik legerősebb rétege azokból a hivatalos levelekből és kiadói válaszokból épül fel, amelyek újra és újra elutasították vagy átírásra kényszerítették a kéziratot, mert ebben az új világban harcolni kellett a megélt igazság kimondásáért, ahogy a személyes, szubjektív tanúságtétel folyamatosan ütközött a korszak politikai és kulturális elvárásaival. A hivatalos nyelv tárgyilagos mondatai különösen megrendítően hatnak Olga szenvedélyes, életből született szövegei mellett. A darab egyszerre válik holokauszt-emlékezéssé és a hallgatás történetévé, a néző átélheti, hogyan lehet túlélni Auschwitzot, majd szembesül azzal, milyen hosszú és gyötrő folyamatot jelentett utána megszólalni. A megszólalás mintegy húsz évvel a soá után vált valósággá, egy súlyos idegösszeroppanás után, amikor a terapeuta erőteljes tanácsára Olga végül írni kezdett.

Különleges személyes mélységet ad az előadásnak, hogy a szöveget a szerző unokája, Fullajtár Andrea szólaltatta meg, a családi kapcsolat óriási erejű belső intenzitást teremtett. Fullajtár Andrea alakítása rendkívül koncentrált és fegyelmezett, ugyanakkor hihetetlenül szenvedélyes. A hangsúly végig Olga hangján marad, azon a női hangon, amely évtizedeken keresztül próbált utat találni az olvasókhoz és a nyilvánossághoz.

Szabó Máté rendezése nagy érzékenységgel közelít az anyaghoz, az előadás formája letisztult és koncentrált, minden figyelmet a megszólaló szövegre és a színészi jelenlétre irányít. A monodráma ereje a csendekből, a pontos ritmusból és a szövegek emberi hitelességéből épül fel, a rendezés teret ad annak, hogy Galló Olga mondatai teljes súlyukkal hassanak a nézőre. A darab kevés eszközt használ, de olyan pontossággal, hogy elemi erővel hat minden egyes jól megválasztott fénypászma, vagy éppen a főszereplő mozgása, aki a színpadon kívül bejárja a közönség terét is, így a sötétből, alulról szóló hang, mintha valóban az elzárt pincéből szólna, ahol a lágerből menekülés idején több napot töltött egyedül, teljes kilátástalanságban.

A Babilon dosszié különleges kulturális esemény, működik irodalmi anyagként, történelmi dokumentumként és erőteljes színházi élményként. A naplókban és levelekben a félelem, remény, veszteség, szerelem, az emberi kapcsolatok megtartó ereje és a hit mélysége mutatja, hogy a kimondott szó képes ellenállni a felejtésnek.

A megrázó előadás után beszélgetés következett az alkotókkal, Solt Róbert dramaturggal, Fullajtár Andreával, Szegvári Katalinnal és az est házigazdájával, Röhrig Gézával, amely segített feloldani az átélt érzelmeket.

Fullajtár Andrea arról beszélt, hogy nagymamája életének tragédiája harminc évesen, éppen nőiségének teljében szakadt rá. A színésznő szerint a napló egyik legizgalmasabb vonása, hogy rendkívüli nyíltsággal beszél szerelemről, testi vágyakról, és különösen bátor dolog, hogy mindezt a Kádár-korszakban ilyen őszinteséggel tudta megírni. Olga a lágerben és később a menekülése után folyamatosan gondolt azokra a férfiakra, akik otthon maradtak, majd a háború végén megismerkedett a francia Alphonse-al, akivel rövid, mégis meghatározó kapcsolata szövődött. Olga hosszú évekig súlyos poszttraumás stresszel élt, amelyet akkoriban még nem tudtak néven nevezni, mégis élete végéig derűs, élni akaró ember maradt.

Röhrig Géza felhívta a figyelmet, milyen fontos különbség választja el Olga történetét a holokausztról szóló legismertebb, férfi nézőpontú művektől. A Goldmark Club előző előadása a Sorstalanság volt, és meghatározó eltérés, hogy míg Köves Gyuri kamasz fiúként élte át a deportálást, Galló Olga harmincéves nőként került Auschwitzba. Röhrig egy túlélői vallomást is felidézett, amelyben egy asszony arról mesélt, hogy amikor a férfiakat vitték dolgozni, a nők odaálltak a kerítéshez, hátha meglátják a férjüket. Tűvel szúrták meg az ujjukat, hogy vérrel pirosítsák az arcukat, elégett gyufával húzták ki a szemöldöküket, mert a nő a pokolban is nő maradt. És éppen ez a női túlélő nézőpont és tapasztalat vált a beszélgetés és az előadás központi gondolatává.