A király táncol, mint egy kisgyerek: a tánc eksztázisa és az Örökkévaló – Jó Szombatot!

2020. Április 17. / 17:32


A király táncol, mint egy kisgyerek: a tánc eksztázisa és az Örökkévaló – Jó Szombatot!

A hét prófétai olvasmányában Dávid, a győztes hadvezér és király kissé megfeledkezik magáról, amikor elviszi a Frigyládát Jeruzsálembe, elragadja őt a diadal boldogsága és „minden erejével” táncolni kezd „az Úr előtt”. Baj-e, ha egy király megfeledkezik magáról, baj-e, ha néha „megfeledkezünk magunkról”?


A Frigyláda az Örökkévaló földi jelenlétének ígéretét hordozza. Azt, hogy köztünk van, jelen van, érzékelhető a jelenléte az életünkben. Hogy nem pusztán az univerzum teremtője és vezérigazgatója, hanem minden személyes élet bizalmas részvevője is. Dávid, akinek jól mennek éppen a dolgai, az Ő közelségét érzi. Bár a szenvedélyessége is felel azért, hogy számos súlyos bűnt követ el uralkodása alatt, ilyenkor a legszerethetőbb. Dávid kedves, gyönyörű, kivételesen szépen hárfázó, mindenkiből heves érzelmeket kiváltó fiú volt, akit nem lehetett nem szeretni. Ezekben az időkben, még hatalmi manipulációi, vaskezű és kíméletlen uralkodása előttről számol be a Biblia életének leggyengédebb szeretetkapcsolatáról, amely éppen legfőbb hatalmi riválisához, Saul fiához, a trónörökös Jonatánhoz fűzte. Ebből a gyengéden szerető, finoman hárfázó, szép fiúból, mindenki imádott kedvencéből lett a nagy és kíméletlen hadvezér, a hatalom minden fortélyától és bűnétől megkísértett uralkodó, aki már talán csak tragikus sorsú gyerekeit szerette igazán, rosszul és hiábavalóan.

A zene és a tánc, amelynek közegéből érkezett, néha, időről-időre visszaváltoztatta őt pár percre uralkodóból imádnivaló fiatal fiúvá. Akkor, amikor boldog és bűnbánó zsoltárait szerezte és akkor, amikor önmagáról, arról, akivé lett, kicsit végre megfeledkezve táncra perdült „az Úr előtt”. A Frigyládát kísérő nép vele ünnepelt.

A tánc, bár övezte némi rabbinikus gyanakvás karrierjét, túlzott, veszélyes spontenitása, nehezen kontrollálható vonzereje miatt, a vallási áhítat, vagyis az eksztázis, az önmagunkról megfeledkezés, másokhoz, valami nálunk nagyobbhoz, erősebbhez kapcsolódás eszközeként tűnt fel a Talmudban is. Bölcseink azt mondják, hogy aki a Sátrak Ünnepének vízmerítő-vízöntő szertartását nem látta még a Második Templom időszakában, „az nem látott még örömet az életben”. Meglett, komoly férfiak, ugrándoztak és énekelték a Jóisten dicséretét. A szerelmesek ünnepén, Áv hónap 15. napján pedig fehér ruhás lányok táncoltak a szőlőskertekben, mindenki fehér ruhában, hogy a vagyoni különbségek ne mutatkozzanak meg „és nem volt ilyen ünnep Izraelben” több, csak ez és az Engesztelés Napja. Az esküvőkön a talmudi bölcs, Rabbi Aha úgy táncolt, hogy vállára vette előtte a menyasszonyt.

A Báál Sem Tov, a hászidizmus alapítója azt hirdette, hogy aki kilép önmagából a tánc révén, Istenhez lép közel: a zsidó ember tánca ima.

Milyen szerencse, hogy Dávid király a Figyládát kísérve megfeledkezett, legalább pár percre önmagáról és táncba kezdett alattvalói és az Úr előtt.

Így táncolnak nyomában azóta Izrael lányai és fiai, ilyen például a kurd zsidók tánca:  

Jó szombatot!

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek