Szerdócz Ervin: ,,Rabok legyünk vagy szabadok?"

– Ahhoz, hogy értékelni tudd a szabadságot, ismerni kell a rabság minden keservét! – írja következő hetiszakaszunk, a Váéra kapcsán az újpesti főrabbi. Freudot idézve hozzáteszi: „A legtöbb ember nem igazán akar szabadságot, mert a szabadság felelősséggel jár, és az emberek többsége retteg a felelősségtől”.

„Azon felül Én hallottam Izrael gyermekeinek jajkiáltását, mivelhogy az egyiptomiak rabszolgaságra kényszerítik őket és megemlékezem szövetségemről.”
(I.M. 6/5.)

A zsidók 210 évet töltöttek egyiptomi rabszolgaságban. A tét: „rabok legyünk vagy szabadok?”. Isten a Tízparancsolatban Önmagát nem mint Teremtőt definiálja, hanem szabadító Istent: „Én vagyok..., aki kivezetlek a szolgaság házából” (II.M. 20/2.).

Ahhoz, hogy értékelni tudd a szabadságot, ismerni kell a rabság minden keservét! Sigmund Freud, a nagy lélekbúvár, így fogalmazza meg a szabad és nem szabad dichotómiáját:

„A legtöbb ember nem igazán akar szabadságot, mert a szabadság felelősséggel jár, és az emberek többsége retteg a felelősségtől.”

A hetiszakaszban nagy hangsúlyt kap az együttműködés és az együttérzés fontossága, hiszen Mózes és Áron csak egymást segítve, vállvetve tudták teljesíteni isteni küldetésüket. Miként egy alkalommal Schreiber Mózes pozsonyi rabbi (1762-1839) is rávilágított: Izrael gyermekei tanultak vezetőik példájából, és ez segítette egyiptomi szabadulásukat. 

Egyszer a rabbit felkereste Pozsony egyik nagy befolyással rendelkező lakosa, és hosszú panaszáradatot zúdított rá. Mesterünk néhány közbeszúrt kérdéséből világossá vált: a férfit kizárólag saját problémái foglalkoztatják, testvérei nehézségeivel mit sem törődik. A rabbi tórai idézettel próbált segíteni: 

– „És én is hallottam Izrael fiainak jajgatását”, mondja az Örökkévaló. Mire vonatkozik az „is” szó? Őseinkre, akik a legnagyobb nehézségek idején sem csak saját, hanem testvéreik jajgatására is odafigyeltek. Azért váltattak (szabadultak) meg végül, mert testvéreik fájdalmát is a sajátjukként kezelték.

Izrael rabbi ki nem mondott kérése

„Íme, Izrael fiai nem hallgattak rám”
(II.M. 6/12.)

A vizsnitzi rabbi, Izrael Háger Nagyváradra költözött. Jól érezte magát a városban, szokásává vált sétálni a város utcáin. Ilyenkor magával vitt a közössége tagjaiból valakit. Egy alkalommal kísérőjével a helyi bank igazgatójának háza előtt vitt az útjuk. A kísérő elmondta, hogy az igazgatót felvilágosult, vallástalan, az elesettekkel érzéktelen embernek ismeri a város.

Erre a rabbi – bár nem ismerte a bankárt személyesen – bekopogott a ház ajtaján. Az igazgató nagy tisztelettel fogadta a rabbit és kísérőjét, hellyel kínálta őket és a látogatás okáról kérdezte a váratlan látogatókat. De a rabbi némán ült a helyén. Erre az igazgató a kísérőt kérdezte, de ő sem tudott semmit mondani ottlétük okáról. Egy órát ültek nagy hallgatásban, majd a rabbi felállt, elköszönt és kísérőjével együtt elhagyta a házat. 

A bankár felajánlotta, hogy elkíséri látogatóit. Amikor a rabbi háza elé értek, faggatni kezdte a vizsnitzi rabbit a látogatásának oka felől.

– Kedves igazgató úr – szólt a rabbi –, azért kopogtam be magához, hogy egy micvát teljesíthessek, és hála… Sikerült is az előírások szerint teljesítenem.

– Elárulná nekem – érdeklődött az igazgató –, hogy milyen parancsot teljesített a velem csendben eltöltött egy óra alatt?

– Az áll a Törvényeinkben – magyarázta erre a rabbi –, hogy micva valakinek azt mondani, mi meghallgatásra talál. Ugyanígy micva hallgatni, ha az ember mondandójának nem lesz semmi foganatja. Ezért jöttem magához: elhallgattam azt, ami úgysem érintené meg.

– Már bocsánatot kérek – védekezett az igazgató –, honnan tudja, hogy nem lett volna foganatja annak, amit mond? Hátha mégis hallgatnék a szavára?

– Nem, nem – erősködött a rabbi –, teljesen biztos, hogy magának minden kérő szó teljesen fölösleges. Bármilyen kérés süket fülekre talál magánál!

A bankár oldalát fúrta a kíváncsiság, könyörgésre fogta a dolgot. Egy idő után a rabbi engedett kíváncsiságának.

– Nézze – magyarázta –, itt Váradon él egy szegény özvegyasszony. Nincsen kereste, nincs miből megélnie, ráadásul nagy összeggel tartozik az ön bankjának. Jelzálogkölcsönt vett fel a háza értékének terhére, de megözvegyült, nem tud fizetni. Úgy tudom, néhány nap múlva elárverezik házát és az utcára fog kerülni. Arra akartam kérni önt, igazgató úr, engedje el az adósságot annak érdekében, hogy az asszony a házában maradhasson! De amint azt tapasztalta is, nem kértem semmit, hiszen ahogyan az előbb elmagyaráztam: micva „nem kimondani” valamit, ha a beszéd süket fülekre talál.

– De drága rabbi – mondta az igazgató –, ez az asszony nem nekem tartozik, hanem a banknak. Nem az enyém a bank, én csak igazgató vagyok. Hogy fizetnék ki az asszonynak egy ilyen összeget a bank kontójára?

– Na, látja? – szakította félbe a rabbi az igazgatót. – Nagyon biztos voltam benne, hogy nem hallgat rám. Nem is érti azt, amit „elhallgattam”!

Majd szó nélkül bement házába.

A bankár hazament. De nem tudta túltenni magát azon, amit Izrael Hager rabbi mondott. És másnap a saját zsebéből kifizette az adósságot, az asszony pedig megmenekült az árveréstől.