A csütörtök reggeli istentiszteleten a rabbinak sajnos rá kellett szólnia két emberre, akik a zsinagógában leghátul álltak, és sutyorogtak, és az egyikük doktor Moll volt, szánja-bánja bűnét, de hát mit lehet tenni, ott és akkor sutyorognia kellett,
nem lehetett mást csinálni, hiszen komoly téma került szóba, méghozzá szakértői aspektusból, igaz, nem olyan komoly ügy, mint maga a Tóra, amely minden körülmények között elsőbbséget élvez, de azért komoly, sőt, jelentős kérdés, a doktor Moll társaságában sutyorgó ember ugyanis építési vállalkozó, vagy valami ilyesmi, mindenesetre
dolgos ember,
legalábbis doktor Mollhoz képest, aki még nem épített házat, ez az ember azonban már épített, nem is egyet, de több tucatot, szóval van neki szakértői aspektusa, és ez azt mondatta vele, hogy rászoruló, szegény embereknek építeni kellene egy társasházat, ahol legfeljebb
ötvenezer forint
lenne a havi lakbér, hiszen ennyit még csak ki lehet fizetni anélkül, hogy belerokkanjon az ember, sőt, a maradékból félre is lehetne tenni, és tizenöt év után ezt a szociális bérlakást meg is lehetne vásárolni, szóval ezt a kérdést boncolgatta doktor Moll és az a másik ember, aki ott tartott éppen, hogy ő maga nem is keresne az üzleten túl sokat, éppen csak annyit, hogy ne veszítsen rajta, ellenben
a szegény lakók
nyernének mindannyian, nem keveset, éppen csak egy emberhez méltó életet, itt tartottak a beszélgetésen, amikor a rabbi rájuk szólt, hogy elég lesz, igaza volt, persze, de azért doktor Moll elégedetten nézett ki a zsinagóga ablakán, de jó, gondolta, végre találkozott egy építési vállalkozóval, aki a szegény emberekről nem az elvékonyodott bőrt akarja lenyúzni, hanem azt kínálja nekik, amit amúgy maga a Tóra kínál:
életet.