Nagyon másfajta emberek, ha sógorok is, nagyon
másfajták, de mindkettőjüket becézzük az 50 közelében is, nagyon másfajták, de
mindketten a magyar zsidó életet meghatározó vezetők, közösségünk arcai, akikre
büszkék vagyunk. 20 év története, mindazé, ami 20 év alatt adott némi reményt.
A Maszihisznél, miközben sokak szerint teljesen
elmaradt, más tekintetben tíz évente rendszerváltás volt. Mert tíz évvel a
külső rendszerváltás után felavattak két, Bnei Brakban és Szarvason, a ’90-es
évek nyelvében és popkultúrájában egyaránt otthonosan mozgó, reménykedő és
lelkes fiút rabbivá, új szelek fújtak egyre erősebben egy öregedő
intézményrendszer felett, azt lehetett remélni, hogy valamit majd
megmozdítanak.
Akkor születtek, amikor fű alatt és aztán egyre
nyíltabban újra divat lett zsidónak lenni, az egyformaság, amely súlyos
elfojtásként ült rá az érett Kádár-rendszerre, töredezett-repedezett. Kinek
Talmud-Tóra, kinek zsidó impulzusok a Berzsenyi Gimnáziumban. A náluk fél
nemzedékkel idősebbek itt-ott, a Scheiber-kiddusokon és a város más pontjain
összeverődő fiatalsága már tudta a fiatalok hatodik érzékével, hogy valami
készül. Ők voltak azok. A rendszerváltás éveiben felnőtté váló új zsidó srácok,
new kids ont he block. Radnóti Zoli és Verő Tomi.
Két korosztálya anyanyelvét beszélő, a városnak
a hitközségtől távoli zsidó tereiben is otthonos, népszerű fiatal, akik beültek
a Misna „elsárgult lapjait” Rási-betűs kommentárokkal tanulni, mert érezték,
hogy ez nem a múlt. Ez a jövő. Kell majd valami a Hanuka-partikon túl, mert
megöregszünk, előbb, mint ahogy felkészülnénk rá, kell vezető a téli álmából
ébredő magyar zsidó közösségnek.
„A 80-asok Pestje volt a hógömb, / melyben a
köztársaság tükröződött: / Szilvesztert ígért és jókedvet őrzött”, írta a
napokban felfoghatatlanul korán meghalt kortársuk, Térey János költő. Aztán
minden, amit a rendszerváltás ígért, elmúlt, és ők maradtak.
A fiatal rabbik, akik megmaradtak azóta is
fiatal rabbinak és nem csak a szervezeti élet komótossága miatt, hanem
önjogukon is, 20 éve köszöntik az újszülötteket az egyre komorabb tekintetű
világon, amely megint, újra elsötétedni látszik, esketnek és temetnek, kísérik
az életet mindig egyforma, mindig újból megrendítő útján, járják vele köreit.
És – micsoda teljesítmény – megmaradtak Tominak és Zolinak. Ezernyi esküvő,
körülmetélés, temetés után. Mert az azóta elbúcsúzó szabadság gyermekei voltak,
és azok maradtak máig. 1989, az új kezdet fiai.
Kihúzódtak Budára – egyikük északon, másikuk
délen, a Frankel Leó utcában s Lágymányoson – és közösségeket teremtettek maguk
körül, nem ültek bele a készbe, feladatot, hivatást találtak ki maguknak,
szolgáltak, vérmérsékletük szerint. Harsány és mégis együttérző viccekkel,
kivételesen elmélyült hallgatással, amikor kellett, rajongó gyerekek
ugratásával, eréllyel és türelemmel.
Az egyik simulékony, a másik lobbanékony alkat.
Az egyik elvonul, és azt csinálja csak, amiben hisz, nem konfrontálódik, mert
tudja, hogy kevés az idő, a másik pedig megharcol azért, amit fontosnak
tart, mert tudja, hogy csak kevés dolog fontos a világon, és azokat aztán nem
szabad veszni hagyni. Ugyanazt látják, ugyanazt értették meg útjukon, ugyanazt
értették meg és mégis más következtetéseket vontak le mindebből, alkatuk
szerint. Kétpetéjű rabbi-ikertestvérek.
Pest nyüzsög, harcol, tülekszik és zajong. De a
Duna másik oldalán áll két végvár, két zsinagóga, egy nagy, patinás egy bérházba
épülve és egy kicsi, kívülről szinte láthatatlan. Isten két budai végvára és
bennük a szabadság rabbijai mérik munkájukkal az idő múlását. Két húsz éve
dolgozó, figyelő, örökfiatal rabbi. A hitközséget működtető motor egymástól
első látásra távoli, legvégül összeérő működésük.
Az idő elmúlt, az illúziók eltűntek, ők őrzik
derűjüket és közösségformáló erejüket. Amikor 1999-ben felavattuk a szabadság
új magyar rabbijait, azt lehetett hinni, jobb idők jönnek.
Jönnek még jobb idők és ők maradnak, immár
életük delén, mert még csak most jön a java. Isten éltessen Titeket, Zolirabbi
és Tomi rabbi, még legalább háromszor húsz éven át.