Bekukkantottunk a gyakoroló zsidó kántorokhoz sábesz után

Tegnap, miután kiment a sábesz, elmentünk a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába, hogy megnézzük: a most zajló nemzetközi kántortalálkozón milyen is egy „workshop” (amit helyesebb volna magyarul műhelyfoglalkozásnak hívni). Annyira jó volt, hogy legszívesebben mi is dalra fakadtunk volna, szerencsére nem tettük, inkább azt csodáltuk: még a kisebb, nem koncertekre tervezett irodahelyiségekben is milyen gyönyörűen képes zengeni az emberi hang, amikor az Örökkévalót dicséri.

Először az első emeleti kis konferencia-terembe mentünk be, mert a Lehá Dodi dallamai szűrődtek ki odabentről, és a Lehá Dodit annyira szeretjük énekelni péntek esténként, hogy kíváncsiak voltunk: hogyan szól ez az ének, ha csupa profi énekli?

A helyiségben egy roppant szimpatikus, szívélyes és mosolygós angol úriember vezetésével zengtek a férfihangok: balról a tenorok, jobbról pedig a baritonok és a basszusok. Miután kiderült, hogy Londonból jöttek, rá is vágtuk azonnal: Long live the King! 

De az angol urak előadásában legnagyobb meglepetésünkre nem ismertünk rá a Lehá Dodi szövegére. Nem értettük. A melódia ugyanaz, de a szöveg… Hát az nem stimmel… 

Aztán meglestük az egyik tenor kottáját, s akkor láttuk: az Adon Olam című, több száz éves imát éneklik, csakhogy a Lehá Dodi dallamára. Nahát, hogy ilyet is lehet! S milyen gyönyörűen szóltak ezek a férfihangok – pláne azután, mikor egy kis késéssel befutott még egy tenor és egy harmadik basszista. Nemcsak mi voltunk elragadtatva, de az énekkart dirigáló úrimber is olyan szélesen mosolygott a tömött ősz bajsza alatt, hogy tudtuk: ebből remek produkció születik majd, vélhetően a ma esti gálakoncertre.

Ezután arrébb mentünk egy teremmel, ahol egy másik kórus gyakorolt: férfiak és nők vegyesen. Ők is angolok voltak, s amikor engedélyt kértünk, hogy felvételt készíthessünk, kedvesen bólogattak: hogyne, tessék csak, csupán egy kérésük volna, mégpedig az, hogy közben ne rögzítsünk hangot, képet pedig legfeljebb csak a plafonról. Kicsit bamba képet vághattunk, mert kénytelenek voltak közölni: csak vicceltek. Itt amúgy a Jigdalt gyakorolták, s mivel szerencsére rögzítettünk hangot, a hamarosan elkészülő videónkban majd önök is meghallják, milyen remekül szóltak.

Felgyalogoltunk aztán az ötödik emeletre, ahol egy workshop (na jó, műhelyfoglalkozás) keretében ugyancsak egy vegyeskórus gyakorolt, köztük egy hetven fölötti úr, aki olyan erős átéléssel zengte az Elohénut, hogy beleremegtek a falak. A lelkesedésüket és a lelkiismeretes gyakorlásukat látva nagy izgalommal készülünk a ma esti gálakoncertre a Rumbach-ban. 

Micsoda este lesz!