A szív érvei és a Tóra útjai – Jó Szombatot

A Mazsihisz hírei most elhallgatnak a szombat törvényei miatt, honlapunk nem frissül. A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk.

A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten 16:48 óra, a Szombat királynője 17:54 órakor távozik körünkből, onnantól visszavárjuk Önöket honlapunkra. Addig találkozzunk személyesen, zsinagógáinkban. A Tórából ezen a héten a „Tecáve” (Mózes 2. 27:20–30:10.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

A mostani hetiszakasz arról beszél, hogyan közelíthetjük meg Istent. A főpap ruházatáról és az áldozatok bemutatásáról van szó (a sztori majd jövő héten folytatódik és kárpótol majd a várakozásért, mert mozgalmas lesz). Az előző hét után, amikor Isten közelségéről olvastunk, arról, hogy közöttünk lakozik majd, átteszi otthonát az égből – legalább részlegesen a földre, most azt látjuk a szövegben, hogy csak a legtisztábbaknak szabad még megközelíteni is az Ő jelenlétét, hosszú előkészületek után. Egyszerre barátságos és félelmetes, közeli és távoli, otthonos és irtóztató Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ez a kettősség végigfut a Tórán: végtelenül különbözik tőlünk és meghalad bennünket és minden kísérletet felszámol, amely ezt a különbséget meg szeretné szüntetni, például Bábel tornyának történetében.

Ugyanakkor a saját képmására teremtett minket és szövetséget kötött velünk, hagyja, hogy Ábrahám alkudozzon vele és belátja, ha nincs igaza vele szemben, szövetséget köt velünk és aggódik értünk: mélységesen összetartozik velünk.

A zsidó hagyomány szerint kétféle alapvető viszony fűz minket Istenhez: a szeretet és a félelem. Saját végességünkre ráébredve eszmélünk rá az Ő teremtő végtelenségére és azon is elcsodálkozhatunk ilyenkor, hogy akkor mégis miért teremtette meg ezt a Felőle nézve olyan jelentéktelen világot. Nem lehetett rá más oka, csak az, hogy szeret minket. Ezek természetesen nem logikai levezetések, ezek, „a szív érvei”, de ahogy a matematikusból vallásfilozófussá megtért Blaise Pascal mondta, a szívnek is megvannak a maga érvei.

És hogy mennyire, az éppen abból derül ki, hogy az Isten félelmetes nagyságáról szóló hetiszakaszból, hála Istennek, alig valamit értünk. Fogalmunk nincs, szerencsére, mi lehet pontosan az a ruhadarab, az „éfod például”, amelyről hosszú bekezdések szólnak ebben a hetiszakaszban. A bibliai szövegből nem derül ki egyértelműen, a talmudi hagyomány pedig egyszerűen nem foglalkozik vele.

Csak a középkor derekán kezdenek el gondolkodni ezen a régi kommentátorok és közülük a legnagyobb, Rabbi Slómó Jicháki, rövidített nevén Rási is azzal kezdi a magyarázatát, hogy nem tudja, mi lehet ez az éfod, de „a szíve azt mondja” neki, hogy talán valami olyasmi, amit magas rangú hölgyek viselnek lovaglás közben.

Hogy a lovagló középkori hölgyeknek van-e köze a főpap ruhájához, szinte mindegy is, az viszont fontos, hogy a Tóra legnagyobb kommentátora szerint akkor, ha valamit nem értünk benne, „a szív érveire” kell hallgatnunk. Pontosan azt mondja, amit a katolikus Pascal mond majd sok száz évvel később. Hogy igenis vannak a szívnek is érvei és azok igazítanak el Bennünket a Tóra útjain, ha végképp eltévednénk. Hogy az, ha nem értünk valamit, kegyelem és szerencse, mert megmutatja, meddig juthatunk el a felfogóképességünkkel, kijelöli határainkat és azokon túl körvonalazza Istent, akihez csak a legnagyobb óvatossággal közeledhetünk, csak miután elértünk saját határainkhoz.

A Tóra nem házirend, nem kell mindent pontosan értenünk, el kell vesznünk néha benne, mert Őhozzá nem vezet kitaposott és egyenes út. Ahogy Babits versében áll:

Jó szombatot kívánunk!