Wannsee-i konferencia: ahol a nácik több millió ártatlan ember haláláról döntöttek

1942. január 20-án zajlott a II. világháború egyik legmegdöbbentőbb konferenciája a Berlin délnyugati részén elhelyezkedő Wannsee városrészben, a wannsee-i tó mellett lévő, impozáns villában, amely korábban egy zsidó ember tulajdona volt, de a nácik rekvirálták a Birodalmi Biztonsági Főhivatal számára. Ekkor 11 millió európai zsidó emberre mondtak ki halálos ítéletet. PETNEHÁZI ZSIGMOND írása honlapunknak.

„Bizony nincs olyan igaz ember a földön, aki csak jót cselekedne, és nem vétkezne.”
(Préd. 7.20.)

Pontos felméréseket nem ismerek, de valószínűsítem, hogy az ún. Wannsee-i konferencia szélesebb körben talán nem annyira ismert, mint más, egyéb olyan esemény, amely összefügg a zsidóság 20. századi  tragédiájával. A Wannsee-i konferencia ugyanakkor a holokauszt része, és mint ilyen, közvetlen közjogi alapú felhatalmazást adott a tömeges és iparszerű népirtásra.  

A tanácskozásnak bizonyos tekintetben volt előzménye: az ún. Éviani konferencia 1938. július 6-15 között. Ez a konferencia arra próbált választ keresni, hogy miként lenne lehetséges a zsidókat a náci Németországból kimenteni, miután Hitler 1933-as hatalomra jutása egyértelműsítette, hogy a zsidóknak ott nincs maradásuk.   

Évian, 1938. július 6-15

Az ötlet Franklin D. Roosevelt amerikai elnöktől származott, a jó szándéka nem vitatható.  Mindösszesen 32 nemzet képviselői gyűltek össze 1938. július 6-15 között a franciaországi Évian-les-Bain városában, a Genfi-tó partján. 

Évian-les-Bain

A tanácskozás legfőbb célja az lett volna, hogy egyrészt megvitassák, másrészt elő is készítsék a náci Németországból a zsidók kivándorlását. Ekkor még sokan voltak azon az állásponton, hogy sikerülhet olyan országokat találni, ahová a németországi zsidók kivándorolhatnak és letelepedhetnek.  

Sajnos ebben súlyosan tévedtek. A távoli Dominikai Köztársaság – azon az alapon, hogy szükségük van munkásokra, közelebbről idénymunkásokra a mezőgazdaságban – hajlandónak mutatkozott korlátozott számban zsidók befogadására. A Dominikai Köztársaságon kívül csak az USA volt az, amely vállalta, hogy módosítani fogja a bevándorlási törvényt, és évente kb. 20-30 ezer zsidót befogad. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy az mi?  Kis üveg tinta az óceánban.  A tanácskozás súlyos kudarccal zárult. 

De volt egy nagyon súlyos következménye: Hitler és a náci hatalom egyértelműen igazoltnak látta a saját politikáját, nevezetesen azt, hogy a németországi zsidókból egyetlen európai állam sem kér, vagyis a kulturált Európa, de a tengerentúl sem törődik az európai zsidósággal.  Még annak az évnek az őszén a nácik meg is szervezték a Kristallnachtot (Kristályéjszakát), az első olyan nagyszabású, és az egész országra kiterjedő németországi pogromot, aminek súlyos, emberéleteket követelő következménye lett. 

A brutális erőszak ellenére az egész világ közvéleményének, társadalmának és politikai vezetésének álláspontja a zsidók befogadásával kapcsolatban nem változott, és az 1939 szeptemberében megindult második világháborúval nemcsak a németországi zsidók, hanem az egész európai zsidóság sorsát megpecsételték.   

Az Éviani konferencia kapcsán végezetül sajnálattal kell megállapítani, hogy a tanácskozás megmutatta a náci Németországnak és a világnak is, hogy mivel senki nem akarta a zsidókat még csak feltétellel sem befogadni, a nácik „joggal" érezhették azt: ők viszont tudnak „megoldást" ajánlani az egész világnak (akkor még csak Európának). Ha a zsidók sehol sem kellenek, akkor a kézenfekvő „megoldás" adott a megsemmisítés formájában, és ezzel a „zsidókérdést" majd ők, mármint a nácik fogják tudni „megoldani" mások helyett is.   

Wannsee, 1942. január 20.  

Nyolcvanegy évvel ezelőtt, 1942. január 20-án zajlott a második világháború egyik legmegdöbbentőbb konferenciája, a Berlin délnyugati részén elhelyezkedő Wannsee városrészben, Potsdam közvetlen szomszédságában, a Wannsee-tó mellett lévő impozáns villában, amely „természetesen” korábban egy zsidó ember tulajdona volt. Ekkor már a Birodalmi Biztonsági Főhivatal épülete, ugyanis Reinhard Heydrich rekviráltatta a szolgálatnak, és szándéka szerint a háború után ő maga és családja költözött volna ebbe a gyönyörű épületbe.  

A konferencia helyszíne

Az ebben az épületben megtartott tanácskozás Wannsee-i konferencia néven vált ismertté. A konferencián – pontos statisztikai adatok alapján – 11 millió európai zsidó ember sorsa felett döntöttek, más megfogalmazásban mondták ki rájuk a halálos ítéletet. Mindarról, ami a konferencián történt, az utókor egy jegyzőkönyv alapján szerzett tudomást, amelyet hangfelvételről Adolf Eichmann készített, és amelynek azon példánya maradt fenn, amelyet az egyik résztvevő – a jelképes nevű Martin Luther államtitkár – helyezett el a külügyminisztériumban.   

A holokausztot előkésztő konferencia résztvevői között voltak a bel- és külügyminisztérium, a biztonsági szolgálatok, a náci párt, az SS, illetve az igazságügy minisztérium résztvevői, államtitkárok, tábornokok, vezérkari tisztek: 

- Reinhard Heydrich protektor;
- dr. Alfred Meyer birodalmi helytartó;
- dr. Georg Leibbrandt birodalmi vezető (a megszállt keleti területek minisztériumának képviseletében);
- dr. Wilhelm Stuckart államtitkár (a birodalmi belügyminisztérium képviseletében);
- dr. Erich Neumann államtitkár (a négyéves terv irodájának teljhatalmú megbízottja);
- dr. Roland Freisler államtitkár (a birodalmi igazságügyminisztérium képviseletében);
- dr. Josef Bühler államtitkár (a főkormányzói irodától, Hans Frank képviseletében);
- Martin Luther államtitkár (a külügyminisztériumtól);
- dr. Gerhard Klopfer SS-ezredes (a pártkancelláriától, Martin Bormann képviseletében);
- Wilhelm Kritzinger minisztériumi vezető (a birodalmi kancellária képviseletében);
- Otto Hofmann SS-vezérőrnagy (a Faji és Áttelepítési Főhivataltól);
- Heinrich Müller (Gestapo)
- dr. Eberhard Schöngarth SS-ezredes (a biztonsági rendőrség és az SD lengyelországi parancsnoka);
- dr. Rudolf Lange SS-őrnagy (a biztonsági rendőrség és a biztonsági szolgálat lettországi parancsnoka és a balti államok, valamint Fehéroroszország biztonsági rendőrségének és szolgálatának hadtest parancsnok-helyettese);
- Adolf Eichmann alezredes (a Birodalmi Biztonsági Főhivataltól). 

Magát a tanácskozást Adolf Eichmann alezredes készítette elő, és a konferencia jegyzőkönyvét is ő vezette. Reinhard Heydrich  tábornok, hivatalosan a Cseh-Morva Protektorátus  protektora, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal  vezetője volt a tanácskozás legmagasabb rangú résztvevője.

Heydrich  azzal nyitja a konferenciát, hogy „már jó ideje gondot okoz a zsidók tárolása Németországban". Már a kifejezés gonoszsága is szembeötlő. A zsidók „tárolása"? Azoké a zsidóké, akik évszázadok óta éltek azon a területen, ami az akkori Németország volt. Azoké a zsidóké, akik a gazdaság, a kultúra, a tudomány fejlődésében jelentős szerepet vállaltak. Ezeknek az embereknek a németországi élete Heydrich szerint egyszerűen csak „tárolásként” definiálható? Elképesztő arrogancia.  

Heydrich azzal érvelt, hogy őt „Göring birodalmi marsall bízta meg az egész európai zsidókérdés végleges megoldásának előkészítésével, és a tanácskozás célja, hogy a zsidókérdés megoldására váró előzetes kérdéseket is megvitassák".  

Ez a felvetés rögtön két gondolatot is ébreszt.  Egyrészt, mint jeleztük, az Eviani konferenciát követően a nácik „feljogosítva" érezték magukat arra, hogy a „zsidókérdés" megoldását a kezükbe vegyék; másrészt, hogy „adni akartak a látszatra", azaz hangsúlyt helyeztek arra, hogy a teljes mértékben titkosnak minősített megbeszélés a közjogi hatalomgyakorlás széles körének bevonásával valósult meg. Igaz, a konferencia első pillanatától kezdve Heydrich kétséget sem hagyott afelől, hogy a tanácskozás zárásaként kizárólag olyan határozatot fogadhatnak el, amit az SS már előre eltervezett.

A wannsee-i tanácskozáson részt vevő bűnösök

Ugyanakkor a konferencia résztvevői közül többen voltak, akik a „végső megoldásként" felvázolt fizikai megsemmisítés hallatán elborzadtak és tiltakoztak. A tiltakozások eltérő tartalmúak voltak. 

Volt, aki a nürnbergi törvények direkt áthágását látták benne – ezt a felvetést éppen a nürnbergi törvények egyik megalkotója hangoztatta. Volt olyan, aki egészen világosan az emberiesség eszméjének talajáról bírálta a fizikai megsemmisítést. 

És volt olyan is, aki a keleti területekre irányított zsidó munkaerő tényleges és hasznos megvalósulását nem látta kivitelezhetőnek. Az egyik résztvevő azt mondta, hogy a Németországból deportálandó zsidók elenyésző százaléka fizikai munkás, így a nem fizikai munkából élő zsidóknak a fizikai munkára való kényszerítése semmilyen haszonnal nem fog járni, mert idő előtt meghalnak. „Ezek a zsidók legfeljebb csak töltőtollat fogtak eddigi életükben, és nem lapátot", érvelt.

A tanácskozás sikerére komoly veszélyt jelentett az „értetlenkedő, bürokrata” nácik álláspontja. Ezért a konferencia szüneteit Heydrich arra használta fel, hogy négyszemközti beszélgetéseken  „meggyőzze” a  renegátoknak tűnő nácikat a terv elfogadásának szükségességéről. Talán nem is kellene utalni rá, de ez minden esetben sikerrel járt.   

A konferencia tétje az európai 11 millió fős zsidóság (beleértve a semleges államok és az Egyesült Királyság zsidó közösségeit is)  fizikai megsemmisítése volt. Mindebből – a szándék alapvető aljasságán túlmenően – az is látható, hogy mennyire gátlástalan volt a náci államgépezet. Eszerint úgy gondolták, hogy a semleges államok, sőt az Egyesült Királyság zsidó közössége felett is rendelkeznek.  

Talán őszintének tekinthető egyes résztvevők megdöbbenése a tervezett holokauszt borzalmairól hallatán – viszont a konferencia idején már tombolt a mészárlás.  A keleti területeken az Einsatzgruppék (bevetési csoportok) által elkövetett vérengzések napi szinten zajlottak. Ugyanígy folytak a németek által felbérelt helyi lakosok pogromjai elsősorban a Baltikumban, ahol a helyiek német fegyverrel, német lőszerrel lőtték halomra a zsidókat.

A tömeges kivégzések egyes változatait ismertette Heydrich és Eichmann a konferencián. Ilyen volt a szénmonoxiddal történő kivégzés, amikor is a deportáltakat egy látszólagos fürdőbe vezették be, meztelenre vetkőztetve a zuhany alá állították őket, csak a zuhanyfejekből nem víz, hanem szénmonoxid jött. Ezzel a módszerrel 1941 augusztusáig több mint 70 ezer embert, túlnyomórészt zsidót végeztek ki. A kivégzettek között voltak elmebetegek, homoszexuálisak és politikai ellenfelek. Új módszer volt a zárt platós kivégzés: az ártatlan embereket egy teherautó platójára terelték, ahová bevezették a kipufogógázt. Az illetékes nácik szerint ez költségigényes és lassú is volt.  

A tanácskozáson Eichmann ismertette az akkor már konkrét tervként létező, „legmodernebb technológiát" is, az elgázosítást. Ennek a megvalósítását már célirányosan Auschwitz–Birkenauba tervezték a vasúti megközelíthetősége és földrajzi elhelyezkedése miatt, hiszen annak a közép-kelet-európai régiónak a közepén helyezkedett el, ahonnan a zsidókat deportálni akarták. Eichmann a tanácskozáson szólt „az ipari méretű hullaégetésről" is. 

„Mindennap 60 ezer zsidó válik füstté", állapította meg az egyik résztvevő.  „Futószalagon történő gyilkolás", mondta Heydrich. És ezzel a konferencia elérte a célját. Heydrich azzal zárta a beszédét, hogy „a terv készen, a megvalósítás lehetséges, indítani kell a vonatokat, és egy év múlva a németeknek lesz hálás egész Európa, mert megszabadította őket a zsidóktól".  

Adolf Eichmann később Izraelben, a bíróság előtt elmondta: a konferencia nagyon gyorsan lezajlott, mintegy másfél-két óra alatt, ami Heydrich agresszív, ellentmondást nem tűrő tárgyalásvezetési stílusának eredménye volt.

Cinikus és aljas, hogy a fennmaradt jegyzőkönyvben sehol nem szerepel maga a tömeggyilkosság, tömeges gyilkolás kifejezés, helyettük az „Endlösung" (végső megoldás) és a „Sonderbehandlung" (különleges kezelés) szerepel. A „végső megoldás" Eichmanntól vagy Göringtől származik.

Az auschwitz-birkenaui haláltábor parancsnoka, Rudolf Höss a bírósági vallomásában kijelentette, hogy Auschwitzban 1941. szeptember 3-a és 1944. október 29-e között között folyamatosan zajlottak az elgázosítások. 

A Wannsee-i konferencia – amely minderre utasítást és felhatalmazást adott az elkövetőknek – a mai napig a történelem egyik legmegdöbbentőbb eseménye, az érzéketlenség, a kegyetlenség, és a gonoszság hátborzongatóan profi, szenvtelen megnyilvánulása. 

Láthattuk a fönti névsorból, hogy a résztvevők szinte kizárólag magasan kvalifikált személyek voltak, többnyire jogászok, államtudományi vagy közigazgatás-tudományi doktorátussal. Nem egy közülük kimagaslóan magas intellektussal bírt. Tragikus azt látni, hogy még a magas műveltségű embereket is milyen eredményesen lehetett befolyásolni, formálni, alakítani rábeszéléssel, burkolt fenyegetéssel, egy jövőbeni komoly egzisztenciára való utalással, vagy annak elvesztésének lehetőségével. Végül minden résztvevő a terv mellett tette le voksát nyíltan és szóban.   

A következmény mintegy hatmillió zsidó ember meggyilkolása. Családok, egzisztenciák elpusztítása, életek, vállalkozások, tudományos pályák tönkretétele. A túlélők pszichés és testi sebei, a transzgenerációs lelki sérülések. Tragédia, hogy a legtöbb országban a többségi társadalom nem akadályozta meg az államhatalom gyilkos tervének megvalósulását, sőt, több országban még segítették is a zsidók deportálását és meggyilkolását.   

Zárókép 

A konferencia helyszínét utolsónak Eichmann hagyta el. Mielőtt elment volna, feltette a lemezjátszóra Schubert C-moll Quintet című művét. A megtörtént borzalom tudatában ma ezt a fájdalmasan gyönyörű zenét lehetetlen könnyek nélkül hallgatni.