A magyar múlt nagy hagyományai: Tamás Gáspár Miklós emlékére

Jékely Zoltán óta senki nem írt annyi gyengéd ihletettséggel Kolozsvárról, mint ő, akinek a szülei, „a 23 éves, székely paraszti ősökkel büszkélkedő szabómester fia lobogó fehér inges ifjúként Szatmáron ismerkedett meg a helybeli Zsidókórház ápolónőjével. 

A két ifjú kommunista, a román nemzetállam két elnyomott kisebbségének sarja hamarosan összekötötte életét, s az ő frigyükből született Kolozsvárott Tamás Gáspár Miklós” – írja megrendítően szép, Tamás Gáspár Miklós művét és a mögötte munkáló érzületet a magyar, részben kisebbségi magyar hagyományokból levezető Papp István történész, A népe sorsáért haragvó király – rendhagyó gondolatok Tamás Gáspár Miklósról.

A Zsidókórházban látták egymást meg. Akkoriban a kommunizmus vonzó volt a kisebbségiek számára, mert, ahogy maga Tamás Gáspár Miklós írja, ígéret volt a szociáldemokrácia első világháborús árulása után a kisebbségek védelmére, az univerzalizmusra is, (hogy aztán, legelsősorban éppen Ceausescu Romániájában gyilkosan sovén legyen, például a magyarokkal szemben).

Tamás Gáspár Miklós mélyen ismerte és értette, élettörténeteként viselte, vitte a magyar eszmetörténet, művelődéstörténet nagy hagyományait és azért nevette ki néhol goromba, harcias gúnnyal a magyar nacionalista és liberális provincializmust egyaránt, mert nem voltak képesek tekintettel lenni a magyar hagyomány végtelen sokrétűségére, gazdagságára.

Trianonról úgy beszélt mélyen személyes, családi ügyeként, hogy az egész probléma ellentmondásait is felmutatta. Azt, hogy Trianon hozta létre Csonka-Magyarország formájában a független magyar államot. És hogy az önmagát ezerszer túlélt Habsburg-birodalom összeomlása az etnicizmus diadala is volt a régióban, amely diadalok sora csak folytatódott pokoli népirtások és etnikai tisztogatások sűrű egymásra következésében. És hogy a magyar irredenta – az asszimiláló magyarság felmondott örökségével – már ennek a korszaknak a terméke volt. És hogy az, hogy elfelejtettük a Monarchia civilizációját és még egymást sem értettük már a szomszédainkkal, civilizációs összeomlás volt, mindennek ellenére.

A régi Erdély történetének még tanúja volt. Kós Károly mesélt neki gyerekkorában. „Rengeteget tudok a régi dolgokról Kós Károlytól” – mesélte, Tamás Gáspár a LItera irodalmi portálnak. 

Valóban. 

A régi Erdély pótolhatatlan ismerője is elment olyan történetekkel alighanem, amelyeket már soha senki mástól nem fogunk megtudni.

A magyar irodalom nagy értelmezője volt ez a nyugati világ minden nyelvén közel anyanyelvi szinten beszélő ember. Kivételes, érzékeny, éles szemű, megindult értelmezője, apró szövegösszefüggések és hatalmas távlatok láttatója. Bodor Ádám műve nélküle igazán nem érthető.

Megírta, hogy a konzervativizmus modern dolog, feltalálás. A múlt már hagyomány és konstrukció a modern konzervativizmus számára, nem adott, nem kritikus szemügyrevétel előtti jelenség. Nem volt tradicionalista, hitt az ész kritikai munkájában, éppen azért vetette el a posztmodernbe hajló liberalizmust, mert mindent egyformán csak hagyománynak tekintett, egynek a sokféle, elvileg egyenértékű hagyomány közül, amelyek kívülről felülbírálhatatlanok. Mert a tradicionalizmus nem az igazságban hisz, hanem a hagyományok elvi egyenrangúságában. De ettől még saját, gazdag és mély gyökerű családtörténeti hagyományait gondosan őrizte és a civilizációs összeomlások rémében, amelyeket közeledni vélt, összeomlásokat és katasztrófákat, ezt is gyászolta, ijedt kétségbeeséssel.

Van egy megrendítő bekezdése Búcsú a jobboldaltól című cikkének, amely még nem csatlakozás a baloldalhoz. Abban arról is beszél, hogy a kései kádárizmus megalkulvó értelmisége kicsit hasonlít a 19. század magyar ókonzervatívjaihoz, akikhez később a Deák-párt is hallgatólagosan, őszintétlenül megtér (kevesen ismerték olyan mélyen és családiasan szinte, mint ő, a magyar 19. századot).

„A tizenkilencedik századi ókonzervatívok, Széchenyi, Kemény, majd a „doktrinér” szabadelvű elitek attól rettegtek, hogy a Habsburg-monarchia széthullása a civilizáció bukását jelenti, a belesüllyedést a népvándorlás korának törzsi barbárságába. Az az értelmiség, amely hevesen utálta a kései szocialista rendszer korlátozottságát, morózus kisszerűségét, hamisságát, vonakodva kitartott mellette mégis… , mert attól tartott, hogy a második univerzalista világbirodalom szétporladása után az a barbár, hullaszagú semmi következik, mint amit először az első világháború hekatombáinak a csúcsán pillantott meg a halálra rémült emberiség.

Még adósak vagyunk annak a bebizonyításával, hogy a rettegőknek, a kései szocializmus mellett kiábrándultan is kitartóknak nem volt igazuk.”

A második univerzalista világbirodalom a Tamás Gáspár Miklós által Erdélyben és Magyarországon egyaránt kivételes bátorsággal utált úgynevezett keleti blokk volt. Amelynek vonakodó védelmezői az aulikus Habsburg-párti konzervatívok kései utódaiként tűnnek fel. Amikor búcsúzott, úgy látta, már nemigen maradt bármi védhető, de nincsenek semmiféle távlatok sem.

Még adósak vagyunk annak bebizonyításával, hogy mégis van tovább. 

Címlapfotó: Szőcs Petra