A közvetlenség nagy gondolkodója: búcsú Heller Ágnestől

Elképzelhetetlen volt, hogy hogyan fog meghalni, hiszen bár maga volt az egyszerű, derűs elevenség, ő sem élhetett örökké. Úgy oldotta meg, hogy nem halt meg tulajdonképpen, csak elment: beleolvadt a kéklő messzeségbe, tovaúszott az éjbe. 

Fiatal romantikus költők haltak meg így 200 évvel ezelőtt, Percy Bysshe Shelley, a természet szerelmese. Heller Ágnes nem volt romantikus. Józan volt, praktikus, metszően okos és mindenféle póz idegen volt tőle. Filozófussá a hétköznapi, természetes kíváncsiság tette, amely soha nem távozott el tőle hosszú élete során. Érdeklődése mindvégig, minden iránt közvetlen, baráti, hétköznapi volt. Épp úgy tudott filozófiáról magyarázni, mint az úszásról, vagy bármely hétköznapi vonzalomról, mert tele volt hétköznapi vonzalmakkal. Nagyságának titka az volt, hogy minden, tényleg minden, minden hétköznap, banális, jelentéktelen dolog érdekelte.

Ha előadott a régi Diákszigeten, egy részeg punk közbevetésére épp úgy felelt, mintha Arisztotelész vagy Hegel ülne előtte, hiszen tekintély, rang, pénz, hatalom, de még a műveltség sem fontos, az a fontos, hogy beszélgessünk az igazságról. A tárgy a fontos, a figyelem és a megértés. Volt idő, amikor azt hitte, az igazság a fontos. Aztán már azt, hogy csak a beszélgetés. És úgy beszélt a legbonyolultabb filozófiai problémáról, filozófiatörténeti korszakról, szerzőről, vitáról, mintha semmi sem volna ezeknél egyszerűbb és világosabb. És így is lett. Hallatlan tanár volt. A filozófiatörténet mesélésének nagy, epikus tehetségű géniusza. Olyan vitatkozó volt, aki senki sem érzett magához méltatlannak, mindenkivel boldogan leült, miközben világsztárok akartak szelfizni vele és a francia elnök invitálta vacsorára, és nem sértődött meg senkire csak azért, mert mást gondolt mindenről, mint ő. Élete 90 éve alatt nem unta meg az embereket, pedig lett volna rá oka bőven. De nem tudott megunni semmit. Aki érdeklődve nézi az életet, arra az élet is érdeklődve, érdekesként tekint vissza – ez volt életének végső, hegeli titka. Érdekesnek találta David Hume-ot és a félrészeg punkot, Shakespeare-t és az utolsó filléres krimit, amely szembejött vele. Az tette filozófussá, az éltette sokáig, hogy az életet, amelyet mások hamar kiismernek, amelyről olyan könnyen lemondunk, mindvégig úgy, ahogy van, érdekesnek tudta.

Egy dolog nem érdekelte: hogy bárkinek megfeleljen. Nem igaz, hogy vigyázott az önállóságára, autonómiájára. Azonos volt vele. Némelyek nem tartották elég decensnek az öltözködését. Fütyült rájuk. Abban járt, amiben jól érezte magát. Amiben önazonos volt. Ez érdekelte.

Ha kérdezték valamiről, elmondta, mit gondol. Nem filozófusként, mindentudóként mondta el. Úgy mondta el, mint egy magyar állampolgár. Nem várta el, hogy végső igazságként kezeljük. Kérdezték, elmondta. Nem akarta mögé rakni a filozófusi tekintélyét. A tekintélyétől is szabad volt: nem tartott rá igényt. Nem úgy jelent meg a világban, mint egy világhírű, mindenhol elismert filozófus-matróna.

Olyan üde, hangos és szemtelen volt, mint egy kamaszlány, egy fékezhetetlenül intelligens és elvszerűen meggondolatlan kamaszlány. Szokás volt dühöngeni, ha valami meggondolatlanságot mondott. De mit lehet elbűvölőbb egy meggondolatlan, 90 éves filozófusnál?

Arról nem mondott le, mert része volt annak, amit jó életnek hitt, hogy beszélgessen az igazságról. Habitusa azonban akkor is szenvedélyes volt, amikor már – filozófiai értelemben – nem sok mindenben tudott hinni, és érdeklődése, akárcsak egyik legfontosabb legközelebbi társáé, Vajda Mihályé, mindinkább a művészet felé fordult. Egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a személyes, a kis történeteknek, miután a „nagy történeteket”, amelyek kora szerinte is lejárt, elengedte. Így fordult érdeklődése mindinkább a saját története, a zsidóság irányába is.

Annyiban illett józan derűjéhez, hétköznapi kíváncsiságához, elképesztő szorgalmához és vitalitásához a romantikus halál, hogy szabad volt, szabad volt, mint ő. Ez a szabadság alighanem, részben legalábbis, 1944 telével függött össze, 1945 tavaszával. A Duna-parttal. Onnantól már könnyen volt bátor valaki. Akit kislányként kis híján a Dunába lőttek, annak mit tud még mutatni az élet, kitől hagyja magát még fenyegetni. Ez a szabadság, ha voltak is benne bizonyos, mindig átmeneti megalkuvások, végigkísérte az életét.

Ő, ha nem is mindig, de sokszor tényleg bátor volt. Akkor például, amikor 50 évvel ezelőtt végleg leszámolt a szocializmus, az igazságos társadalom lehetőségével, amikor Leonyid Iljics Brezsnyev és a Varsói Szerződés tankjai eltaposták a prágai tavaszt, az emberarcú szocializmust. Maga az SZKP tette világossá, hogy a keleti tömbben, a szovjet fennhatóság alatt nincs és nem is lehet soha emberarcú szocializmus, csak embertelen. Heller Ágnes pedig szólt – többek között a pár hete elhunyt Sós Vilmossal közösen –, hogy ők nem ezen az oldalon állnak. Nem a tankok, hanem a szabadság oldalán. Hangosan szólt és világosan. Kis késéssel, de el is üldözték érte, száműzték Magyarországról.

És persze hozzásegítették a világhírhez, egyike lett a nem túl sok világhírű magyar filozófusnak.

Írt, olvasott, zenét hallgatott, mert ilyenkor érezte jól magát. Nem volt sznob mindeközben, egy egész kicsit sem. Elég nehéz páratlan műveltségű, 90 évesen is szakadatlanul vibráló elméjű, nagyipari kultúrafogyasztót találni még egyet, aki annyira nem volt sznob, mint ő.

Művei elmélyült, mégis könnyed okosságot, szenvedélyes gondolkodói figyelmet, páratlanul sokrétű érdeklődést, felfoghatatlan mennyiségű, jól rendszerezett, alapos tudást közvetítenek, de mi ismerhettük a jelenséget is, amely minden személyes esendőségével, bátor esendőségével együtt volt lenyűgöző és marad felejthetetlen. Nekünk, akik a kortársai voltunk. Személyes emléke velünk tűnik majd el, és akkor már csak a halhatatlanság marad meg számára, az írásai révén.

Elment úszni az MTA-üdülőből, szemtelen, nagyhangú, életerős, 90 éves kamaszlányként, itt hagyott bennünket, és áttempózott a halhatatlanságba. Szörnyen hiányozni fog. Bizonyos, hogy már az Eljövendő Világról tesz fel éles kérdéseket, hogy el van ragadtatva tőle, és mindent érteni akar. A Jóisten hosszú magyarázatokba kell fogjon az elkövetkező napokban, de nagyon fogja élvezni.

Itt pedig, ebben a világban, legyen áldás eleven, páratlanul eleven emléke.