„Üldözött csoportba születni”: hogy áll a másodgenerációs túlélők „Együtt” programja?

Mi a pontos helyzet a MAZSIHISZ és a MAZS Alapítvány nemrég indult közös, a másodgenerációs holokauszt-túlélőket segítő „Együtt” programjával? Hányan lehetnek a rászorulók, hányan jelentkeztek idáig a programra, hogyan nyújthatja be mindenki a jelentkezését, mi lesz a program lezárulta után? A program szakmai vezetői, Kósa Judit és Szenthe Antónia válaszolnak a kérdésekre.

MAZSIHISZ: Ami mindenkit a legjobban érdekel: hol tart most a második generációt megcélzó projekt, hány embert értek el, várhatóan hányat fognak még fogadni, hol tartunk most?

Kósa Judit: Programunk a rászoruló második generációs holokauszt túlélőknek nyújt segítséget, támogatásainkra ügyfélszolgálatainkon lehet jelentkezni. A pályázatunkban azt vállaltuk, hogy 1000, 1500 embernek segítünk, és a számokból már látszik, hogy így is lesz, hiszen február végéig tart a regisztráció. Addig 1000 ember egészen biztosan bekerül a programba.

Közel hatszáz, pontosan 590 ember regisztrált eddig szociális, mentális és egészségügyi szolgáltatásainkra. A legfrissebb adataink szerint az utóbbi héten több mint 100-zal növekedett a számuk. A Budapest-vidék megoszlásról még nincsenek pontos adataink, de az biztos, hogy közülük több mint hatvanan vidéken élnek. A vidék ellátása nagyon fontos számunkra, Magyarország nagyobb városaiban kilenc régióközpont állt fel, azokon a környékeken, ahol a nagyobb hitközségeink működnek, ide tudnak fordulni a rászorulók Debrecenben, Kecskeméten, az együttműködő borsodi-hevesi központokban, Miskolcon és Gyöngyösön, Nyíregyházán, Szombathelyen, Pécsett, Szegeden és Zalaegerszegen, továbbá immár Nagykanizsán is. Vannak, akik a régióközponttól messze élnek, és nehézséget okoz nekik az utazás. Ők telefonon el tudják érni a legközelebbi központot, postán kiküldik számukra a jelentkezési csomagot és azt, ha kell, telefonos segítséget kapva, kitölthetik és visszajuttathatják hozzánk, így ők is bevonhatók az ellátásba. Ha kell, a régiós koordinátorok ki is mennek a mozgásukban korlátozott jelentkezőkhöz a környékbeli kistelepülésekre. A program teljesen lefedi Magyarországot.

M: Körülbelül hányan lehetnek a szükséget szenvedő másodgenerációs holokauszttúlélők? Vannak erről becsléseink? Mire alapozva lehetett ezt az ellátórendszert megszervezni?

KJ: Az együttműködésben résztvevő szervezetek, a MAZSIHISZ, a MAZS és a Szeretetkórház, a hitközségek alapos szakmai tapasztalatai mellett Kovács András szociológus kutatásaira tudtunk támaszkodni. A tanulmány alapján valahová 30 és 40 ezer közé tehetjük a másodgenerációsok létszámát, és az adatokból azt lehet kikövetkeztetni, hogy ennek a generációnak a 10%-a lehet rászoruló, körülbelül ekkora részének, 3-4 ezer embernek van szüksége segítségre. A mindössze egy évre tervezett „Együtt” programnak - ez már a pályázat kiírásakor világos volt - nincs elég forrása arra, hogy mindőjüket elérje, javítsa az életkörülményeiket. Felelősséggel legfeljebb 1500 ember megsegítését vállaltuk. Így ez a program csak a kezdete lehet a tartós, mindenkire kiterjedő szociális, egészségügyi, lelki segítőrendszer felállításának. Ez a zsidó közösség előtt álló legnagyobb kihívások egyike.

MAZSIHISZ: És hogyan tudunk megfelelni ennek a kihívásnak? Mi lesz a program kifutása után? Milyen forrásokat lehet előteremteni arra, hogy tartósan tudjunk segíteni a másodgenerációs rászorulóknak?

Szenthe Antónia: A támogatást folytatnunk kell a pályázat lezárulta után is! A most megszerzett adatbázis, a program számtalan tapasztalata lehet az alapja a később kiépítendő, átfogóbb, rugalmasabb szociális ellátórendszernek. Az ehhez szükséges pénz már nem származhat csak a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványtól, a MAZSIHISZ-nek, a többi közösségi szervezetnek, illetve a teljes magyar zsidó közösségnek kell majd biztosítania a fedezetet arra, hogy méltóképpen tudjunk gondoskodni az idősödő, nehézségekkel küzdő, a holokauszt traumáját az idegeikben hordozó hittestvéreinkről.

Az önellátó, autonóm közösségek működtetése értékes zsidó hagyomány, tovább kell vinni. A gondoskodás végső soron nem csak állami felelősség, a mi felelősségünk is, hogy egymásról gondoskodjunk. Ma már sokkal többet tudunk ennek a generációnak a szükségleteiről, az EGYÜTT programnak köszönhetően is. Látjuk, hogy a már elérhető támogatások mellett mire van szükségük. Mondok egy nagyon egyszerű példát: a takarítás nagyon nagy gond. Sokan vannak, akik képesek ellátni magukat, de ahhoz, hogy takarítsanak, már nincsenek elég jó fizikai állapotban. Ebben segítenünk kell, mert ez is része a jó életnek. Hasonló a helyzet a nagyobb bevásárlásokkal.  Súlyos probléma az is, hogy sokaknak nincs pénzük arra, hogy megvegyék a gyógyszereiket.

KJ: A rezsiköltségek mellett a másodgenerációs rászorulók legsúlyosabb terhe a gyógyszervásárlás, ez havi 20 ezer és 40 ezer forint közötti plusz kiadást is jelenthet, kis bevételeikből ez többüknek kigazdálkodhatatlan. Az egészségükön kénytelenek spórolni.   Sokan vannak közülük olyanok is, ez világosan kirajzolódik, akiknek a gyereke tartós ápolásra szorul, és ennek a megfizetése is messze meghaladja a lehetőségeiket. Itt jön elő a harmadik generáció problémája, és evvel az is, hogy nem lehet csak egy generációnak segítenünk, az egész zsidó közösségnek kell segítenünk.

Nagyon fontos, hogy a segítség ne csak segélyezés legyen. Támogatásaink közt van például lelki segítségnyújtás, életvezetési tanácsadás is. Nos, a jelentkezők több mint 10 százaléka kért mentális támogatást, pedig tudjuk, hogy Magyarországon ennek nincs igazán divatja. Vagy itt van például az egészségügyi krízistámogatás, sok jelentkezőknek megnyugvás, hogy ha baj van, csak szól, és segítünk.

M: De annak, hogy valaki tartós ápolásra szorul, számtalan oka lehet, nem? Biztos, hogy minden esetben az átöröklődő trauma okozza a bajt? Ebből következik az a nagyon fontos kérdés, hogyan lehetne elmagyarázni egy alapvetően jóindulatú nem zsidó polgártársunk számára, miben különbözik szociális, egészségügyi, mentális problémákkal küzdő nem zsidó kortársaiétól egy másodgenerációs, pláne egy harmadgenerációs túlélő helyzete? Miért érdemelnek több figyelmet, illetve többletforrásokat hasonló korú szomszédjaikhoz viszonyítva?

SZA: Egyrészt csak az a biztos, hogy baj van. Hatalmas irodalma és szakirodalma van már a másodgeneráció kérdésének. A statisztikák, tanulmányok sokat segítenek, de legfőképpen az segít, ha megpróbáljuk megismerni, megérteni a második generációs túlélő zsidó embert. Mi a különbség azok között, akiknek, mondjuk, Recsken, málenkij roboton vagy a II. Magyar Hadsereg honvédjeként a Don kanyarban halt meg az édesapja, vagy nyomorodott meg valamelyik földi pokolban. Az alapvető különbség, úgy hiszem, a kollektív üldözöttség élménye. A mindenki számára egyformán borzalmas háborús szenvedéshez a második generációs túlélők esetében hozzáadódik az az élmény, hogy a családodat hatalmas erők el akarták pusztítani, sok szerettedet el is pusztították csak azért, mert zsidónak születtek. Tudod, hogy meg akarták ölni az egész családodat. Érted, hogy azt akarták: Te ne is legyél, meg se szülessél. Ez az irtózatos plusz terhe a második, vagy akár a harmadik nemzedéknek a súlyos személyes háborús veszteségeken túl.  

Akkor lehet ezt érezni, amikor a programunkra jelentkezők azt mondják, hogy jó, én megadom a címem, de a levelet e-mailben kérem, mert sosem lehet tudni. Megélik, hogy üldözött csoportba születtek bele, ezért erős azonosságtudat munkál bennük. Szüleik rémséges emlékeinek az árnyékában nőttek fel, családról családra másként, de jellemzően nem a gyermek lelki fejlődésének kedvező légkörben. Szüleik egészségét értelemszerűen sok esetben megviselte a szenvedés, ez kihat az ő egészségi állapotukra is, sokan közülük betegen születtek. Nem nehéz belátni, hogy a fenyegetettség tudatával járó stressz is komoly veszélyforrás számukra. Feltűnően sok a rákos megbetegedés, cukorbetegséggel, asztmával is sokan kínlódnak, ezt azonnal észre lehet venni. A stressz, és a stressz kezelésére alkalmatlan személyiség, tudjuk, veszélyes az egészségre, a pszichére, és ennek folyományaként a szociális jól létre is.  

Egyébként, ha jóindulatú, nem zsidó ismerőssel beszélgetnék, végső soron azt mondanám neki, hogy a MAZSIHISZ-nek elsősorban a saját zsidó közössége rászoruló tagjairól kell gondoskodnia. Felelős, élhető társadalomban az autonóm kisközösségek tagjai, szervezetei kell, hogy gondoskodjanak sérülékeny tagjakról. Jól működő, szolidáris kisközösségekből épülhet fel a szolidáris nemzeti közösség.

Az állam – még ha a szolidaritás elve alapján szervezik is meg – messzi van az egyénektől, lassú, nem alkalmas a pontos, precíz szociális műveletek elvégzésére. A kisközösségek szerepe nélkülözhetetlen. Az államnak, a minél sűrűbb szociális háló kiépítése mellett, jóindulattal segítenie kell abban, hogy a kisközösségek betölthessék ezt a szerepet.

M: Ezt másodszor mondják. Hogyan lehetne a közösséget jobban bevonni? Több ezer ember tartós, összetett segítése felmérhetetlenül sok pénz. Lehetséges volna magánadományokból fenntartani egy ilye hálózatot?

SZA: Felmérhető, hogy mennyi pénzre van szükség. Ha ez a program átlátható, sikeres és hasznos lesz, az megteremtheti a bizalmat. Bizakodó vagyok, a miénk zömmel középosztályos közösség, vannak erőforrásaink, meg kell győznünk őket, hogy munkánk méltó a támogatásra. Ez a mi felelősségünk. Nagyon fogunk igyekezni. Elérkezett az ideje, hogy végre újra felelősséget vállaljunk egymásért.

Mazsihisz