Kék nefelejcs

Jakus László

Kertész Imre (1) Kaddis a meg nem született gyermekért című művében dühösen utasítja vissza azt az együttérzőnek szánt, bár kétség kívül nem egészen őszinte, kissé mentegetőző és már-már közhely számba menő mondatot, hogy „Auschwitzra nincs magyarázat.”

jakusl__szl__.jpgAz író szerint ezerszámra található indok a vészkorszak borzalmára. Szerinte az önzetlen jóság, ami még azokban a szörnyűséges időkben is néha megmutatkozott, inkább igényelné a magyarázatot.

Napjainkra a személyiség- és a szociálpszichológia igen megbízható módszertannal alátámasztott – bár néha egymásnak ellentmondó – elméletekkel képes indokolni a soát, az emberi kegyetlenséget, a gyilkolást, az antiszemitizmust és az előítéletek képzését. Az affektív pszichológia altruista modelljei pedig az önzetlenséget hivatottak indokolni több-kevesebb sikerrel. Ezek jó részét lehet alkalmazni a világtörténelemben oly gyakran előfordult egyéb genocídiumokra is, de számos közülük csak a zsidóságra vonatkoztatva értelmezhető.

A folyton újjáéledő antiszemitizmus egyik elkerülhetetlen következménye, hogy gyakran felvetődik még mostanság is, miért foglalkozik olyan sokat a tudomány és a közélet a holocaust borzalmával? Miért nem kerül hasonló alapos elemzés tárgyává az amerikai indiánok kiirtása, a törökök által elpusztított mintegy másfél millió örmény, vagy a Szovjetunióban deportált majd meggyilkolt krími tatárok és volgai németek ügye? Ezeken kívül még hosszan lehetne sorolni a történelem emberirtásait, keserűen igazolva Vörösmarty Mihály (2) állítását, hogy „Az emberfaj sárkányfog-vetemény”.

Kovács András (3) szerint a zsidók második világháború alatt átélt szenvedései a történelemben azért példa nélküliek, mert a nemzetiszocialista antiszemitizmus a potenciális áldozatok körét pontosan meghatározta, és aki ebbe a körbe belekerült, pusztán származásánál fogva halálra ítéltetett. Hihetetlen, hogy ez a cél a civilizált Európa egyik történelmi és kulturális központjában fogalmazódott meg, és megvalósításához a modern állam intézményrendszerét és apparátusát állította szolgálatba. Elképesztően rövid idő leforgása alatt mintegy 6 millió zsidót semmisítettek meg, az európai zsidóság 60%-át.

Vitathatatlan tény, hogy emberek halála között nem lehet rangsort felállítani. Ez az axióma a legszebben és legtömörebben John Donne (4) egyetemes humanizmusában fogalmazódik meg: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel”.

Nem kérdés, hogy a huszadik század és a második világháború tömegével mutatott példát a borzalmakra, melyből különösen Közép- és Kelet-Európában szinte minden népnek kijutott. Azonban Bibó István (5) a maga nemében egyedülálló tanulmányában rámutat arra a kirívó eltérésre, mely kiemeli a zsidók szenvedéseit a többi közül a történelemben, és különösen a második világháború alatt.

„Nemcsak a kereszténység és a civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történetének évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig s a gyakorlatban sem oly gyakran hágtak át, mely bizonyos kíméletet biztosított öregek, asszonyok és gyermekek életének; a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben a fajelméletnek s az irányítók szándékának megfelelően az öregek, asszonyok és gyermekek éppen úgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak. S a kiválasztásnak s a halálig gyötrésnek olyanok voltak a módszerei, hogy azok között, akik mégis túlélték őket, tízezrével vannak a szó klinikai értelmében elmebetegek. Közöttünk járnak és élnek emberek, akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők, akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni s újszülötteiket a vagon falához veretni, vagy akik a megőrülés határán emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valamilyen, végül halálba vezető útra.”

Véleményem szerint a holocaust a zsidóság számára az egyén és a közösség szintjén egyaránt az egyik legfontosabb feladatként a zsidó identitás meghatározását jelölte meg. Meggyőződésem, hogy az önazonosság kimondása nélkül eleve lehetetlen a traumák feldolgozása, a reményteli jövőbetekintés és – ha úgy adódik - jelen boldogságának megélése a maga teljességében.

Ezt hangsúlyozza Hahn István (6) is 1946-ban megjelent művében, a Zsidó nép történetében: „Egy összeomlott múlt romhalmazán kellett őseinknek is újjáteremteniük a közösségüket a két szentélypusztulás, majd a késő középkorban a nyugat-európai zsidóság megsemmisülése után. Akkor is és most is mindent újra kellett kezdeni.”

A francia forradalmat követően a rendi államot a szabadság, egyenlőség és testvériség szellemében működő polgári állam váltotta fel. A zsidóság is Európa valamennyi államában új kihívásokkal találta szemben magát. Az országok a nacionalizmus eszmerendszeréhez igazodva nemzetállamok kialakítására törekedtek. Ennek megfelelően megindult a zsidóság tömeges asszimilálódása az új, osztályokra tagolódott társadalomba. Ez a folyamat bizonyos esetekben sikeresnek volt mondható, számos példáját lehet találni mind a magyar, mind a világtörténelemben olyan zsidó származású tudósoknak, államférfiaknak, íróknak, költőknek, egyéb területeken alkotó gondolkodóknak, akik teljes mértékben azonosultak az őket körülvevő ország nemzetével, népével.

A hazai és a nemzetközi tudományos életben egyaránt a legnagyobb orientalistaként tisztelt és számontartott Goldziher Ignác (7) gyakran emlegetett mondása, hogy „A tudománynak nincs hazája, de a tudósnak kell, hogy hazája legyen.” Goldziher 1919-ben lemondott a Magyar Tudományos Akadémiában viselt osztályelnöki tisztségéről Lóczy Lajos antiszemita felszólalása miatt. Ennek ellenére naplójában ezt jegyezte fel: „Még a gondolatától is irtózom azonban, hogy elhagyjam hazámat, és kivándoroljak. Nincs az a hatalom a világon, amely engem hazámból elvigyen.”

Tény, hogy az asszimiláció folyamatának utolsó szakaszában, a XIX. század vége felé láthatóak voltak figyelemre méltó eredmények. Benjamin Disraeli miniszterelnök lehetett Nagy-Britanniában, Ulmann Móric és Kornfeld Zsigmond feszíthetett sujtásos ruhában karddal az oldalán a magyar főurak között. Azonban a Dreyfus- és a Tiszaeszlári-per, a Kelet-Európai pogromok, majd később a zsidótörvények és a holocaust ékesen bizonyították, hogy az asszimiláció a maga túlzásaival és erőszakosságával nem sikerült, nem sikerülhetett. A huszadik század közepére a zsidó identitás átalakult. Az addigi etnikai-, vallási-, kulturális- és népközösséget felváltotta a sorsközösség, vagy, ahogy Kertész Imre helyesebben megfogalmazta, egyfajta „sorsnélküliség”.

Leonyid Gozman (8) orosz szociálpszichológus szerint a nemzeti identitást vizsgálhatjuk a társadalmi helyzet, vagy az önkép variánsaként. Ez az önkép mind kognitív – miért vagyok zsidó? mit jelent ez? -, mind affektív komponenseket bekapcsol: hogyan viszonyulok a zsidóságomhoz, mit érzek ezzel kapcsolatban?

A nyolcvanas években Gozman végzett egy rendkívül érdekes kutatást. Megkérdezett száz moszkvai zsidó értelmiségit, hogy ki számíthat zsidónak. A kapott válaszokat hat csoportra lehetett osztani:
- zsidó az, akinek a szülei zsidók;
- zsidó az, aki a judaizmust vallja;
- zsidó az, akinek az van beírva az útlevelébe;
- zsidó az, akit üldöznek;
- zsidó az, aki annak érzi magát;
- a zsidó különös pszichikai tulajdonságokkal és erkölcsi karakterrel, nemkülönben különös tehetséggel rendelkező ember stb.

Az adott válaszokban általában több kategória szerepelt egyszerre, de feltűnően keveset szerepelt a vallás, mint elengedhetetlen tényező. A válaszadók többsége nem tartotta kötelező komponensnek a judaizmust, azonban szinte mindenki megemlítette a szülők identitását, valamint az üldözést, mint elkerülhetetlen velejáróját a zsidó létnek. A megkérdezetteknek alig egynegyede beszélt arról, hogy a zsidóság pusztán önidentifikáció kérdése, vagyis zsidó az, aki annak vallja magát.

Nagyjából ezzel egyidőben, 1982 és 1989 között Erős Ferenc (9) és munkatársai Magyarországon vizsgálták a zsidó identitás szerkezetét. Ez egy döntően szociálpszichológiai témájú kutatás volt, mely azonban nagyban épített a pszichoanalízis módszertanára. Összesen 150 mélyinterjút készítettek, melyeknek segítségével a holocaustot átélt szülők gyermekeiben keresték a szülők által a gyermekekbe átörökített trauma nyomait. Ezek az interjúk sok esetben először nyitották meg az emlékezés csatornáit. A kutatók fel akarták tárni a „második generációhoz” tartozók szocializációjának, személyiségfejlődésének, identitás-alakulásának sajátos csatornáit.

Tudvalevő, hogy az extrém trauma következménye a hallgatás, képtelenség a kommunikációra, melynek következtében a traumatikus élmény hozzáférhetetlenné válik, vagyis „enkapszulálódik”. Ez a traumának az az oldala, amely tudattalanul tevődik át a második generációra, létrehozva a „túlélőszindrómának” egy haloványabb megismétlését, a „második generációs tünetcsoportot”.

A kutatás rávilágított, hogy a „második nemzedék” zsidó identitásának alapját a holocaust képezte. Nagy részük azért tekintette magát zsidónak, mert a szüleik át- és túlélték az üldözéseket. Kiderült, hogy a zsidó identitásnak a holocaustra való redukálása része egy általánosabb tendenciának, az asszimilációnak is. Lehet valaki teljesen tudatlan a zsidó vallás és a kultúra tekintetében; lehetséges, hogy nincs semmiféle tényleges, tartalmi köze a zsidósághoz – és ugyanakkor azt gondolhatja, hogy ilyesmit nem is kell keresnie, mivel a holocaust, illetve a második generációhoz való tartozás önmagában is elégséges ahhoz, hogy zsidónak vallhassa magát – olyan mértékben és úgy definiálva, ahogyan ez neki jól esik. A megkérdezettek nagy részének a zsidóság másodlagos közösséget jelent, amely nem annyira a közös interakciókon, mint inkább múltbeli közös élményeken, a közös szenvedés tudatán alapul.

Juraj Spitzer (10) így írta le a kitaszítottság érzését Nem akartam zsidó lenni című művében: „Ha az ember megválaszthatná születése helyét és környezetét, aligha választaná, hogy zsidó legyen Közép-Európában, méghozzá a XX. század közepén.

Éreztem, hogy a kollektív bűnvád igazságtalan. Én sem vádolhattam minden embert azért, hogy szögesdrót mögé, ezekbe a karbollal bemázolt barakkokba kerültem, baromként elszállításra ítélve. Hogyan élhetnék együtt ilyen emberekkel, ha megélek másfajta időt? Mások kollektív vádolása eltereli a figyelmet a saját bűnről. Nem minden földbirtokost, bankárt és kereskedőt kergettek el az otthonából, csak a zsidókat. Égtek a zsinagógák, szétlopkodták az ezüst gyertyatartókat, elégették a könyveket és a tóratekercseket. A holtakat se hagyták békén, ledöntötték és szétverték a sírköveket. Elűzték az iparosokat, munkásokat, diákokat, öregeket és gyermekeket. Nem azért büntették őket, mintha különlegesen a szlovák nép fölé magasodtak volna, hanem azért, mert zsidók voltak.”

A kettős mérce mindig felháborító. Tapasztalataim szerint a magyar diákok alap- és középfokú tanulmányaik során alig, vagy inkább soha nem hallanak arról, hogy a zsidóság milyen mértékben és hogyan vett részt az 1848-49-es szabadságharcban. Azon túlmenően, hogy a közösség komoly anyagiakkal támogatta a magyar nép forradalmát, a zsidó honvédek számarányukon felül képviseltették magukat a hadseregben – bár kezdetben meg sem akarták engedni nekik a belépést. Ezek a katonák társaikhoz hasonlóan életüket tették kockára, vagy ha úgy adódott, áldozták fel egy olyan országért, melynek ők akkor még nem lehettek teljes jogú állampolgárai, egy olyan hazáért, mely nem tekintette őket gyermekeinek.

Nem esik szó az első világháborúban a magyar hadsereg kötelékeiben hősi halált halt zsidó katonákról sem. Azonban mindig kiemelik, hogy a háborút követő, az ország sorsát illetően különösen szerencsétlen következményekkel járó forradalomban és a Tanácsköztársaság vezetői között, a vörös terror végrehajtásában a zsidóság tagjai túlreprezentálva vettek részt. Ez tény, de annak kifejtése már elmarad, milyen összetett gazdasági és szociális folyamatok determinálták ezt a tendenciát.

Napjainkban antiszemitának lenni társadalmilag nem elfogadott dolog. Sokkal konvencionálisabb a „nemzeti”, „nemzetféltő”, vagy egyszerűen „keresztény” önkategorizáció. Tagadhatatlan, hogy ezek a fogalmak eredeti jelentésüket illetően rendelkeznek legitim értékekkel, csak az a probléma, hogy manapság használatuk során szinte mindig kirekesztést rejtenek magukban. Akik kimondják őket, nem hajlandók elismerni a párhuzamot a Magyar Gárda fasiszta retorikája és a szlovákiai nyelvtörvény között, a határontúli magyarverések és az itthoni romák elleni támadások között.

Az egykori népies-urbánus ellentét hagyományából a rendszerváltást követően mára lassan kialakult a politikai barikád két oldalán a jobb- és baloldali szembenállás. Elmondható ugyanakkor mindkét táborról, hogy az antiszemitizmus és a cigányellenesség nem kizárólag az egyiknek vagy a másiknak az ismérve. Viszont mindkét póluson megfigyelhető a felelősség mérsékelt vállalása, valamint a populizmis és a demagógia gátlástalan használata a hatalom megszerzése és megtartása érdekében.

A XIX. század második felétől, miután ráébredt az ország soknemzetiségűségében rejlő veszedelemre, a magyar uralkodó elit fő törekvése az volt, hogy megpróbálta egyben tartani a történelmi Magyarországot. Ennek a törekvésnek a jegyében vált szükségessé az államnemzet és a nemzetállam fogalmának megkülönböztetése, valamint a politikai nemzet eszmeiségének bevezetése. A zsidóságra, mivel tagjai közül számosan igen jelentős mozgótőkével rendelkeztek, az ország gazdaságának égető szüksége volt. A zsidó szellemi- és banktőke hozta létre az ország vasúthálózatát és modern iparát. Ugyanakkor, talán részben ennek a szerepnek a betöltéséből adódóan, ebben az időben kezdődött meg a zsidóság démonizálása, és lett az osztályrésze az állandó görcsös félelem, valamint a többségi társadalom felől az általános megvetettség. Ez enyhébb formában „úri, vagy közönséges antiszemitizmusként” az úgynevezett „szalonzsidózásban” mutatkozott, durvábban pedig diszkriminációként jelentkezett. Ezt a fajta démonizálást még legnagyobbjaink is komolyan vették. Széchenyi István (11) például ezt írta naplójába 1848. május 20-án: „Oda vagyunk mi magyarok! Egy német és egy szláv birodalom. A pajkos magyar kimarad! Egyedüli szövetségeseink a zsidók lesznek – kik a hátunkon akarnak kilovagolni a mocsárból!”

Az első világháborút követően a megcsonkított Magyarország társadalmának legégetőbb problémája a földkérdés megoldása volt. A Horthy-korszak egyik legnagyobb bűne, hogy a nagybirtok-rendszer sérthetetlenségét részben úgy tette lehetővé, hogy a zsidóságot állította bűnbaknak a nép felé, s kirekesztő diktatórikus politikáját antibolsevizmussal és irredentizmussal tette legitimmé. Sikeresen terelte el a társadalom figyelmét a földosztásról, a parasztság és a munkásság nyomorúságos helyzetéről.

A már emlegetett megosztottság, mely a hazai politikai és kulturális elitet jellemzi, részben eltérő történelem-szemléletéből fakad. A Horthy-korszakot a magyar társadalom nem-zsidó többsége egy összeomlott és megrabolt nemzet regenerálódási kísérletének látja. A második világháborút követően a szovjet csapatok érkezését pedig megszállásként értelmezi, melynek során lerombolták az országot, nők tömegeit erőszakolták meg és ártatlanok ezreit hurcolták el.

Ezzel szemben a hazai zsidóság a Horthy-korszakot egy alapvetően antiszemita rendszerként definiálja, mely lényegét tekintve egyenes út volt a kirekesztéstől a deportálásokon át a koncentrációs táborokig. Azok a zsidók, akiket a nyilasoknak nem sikerült a jeges Dunába lőniük, akik el tudtak bújni Budapesten az orosz csapatok megérkezéséig, az érkező katonaságot nem képesek másként, mint felszabadítókként látni. A zsidóság számára a szovjet katonák nyitották ki a gettó kapuját és vetettek véget a munkaszolgálatnak. Ezen a megítélésen még az a tény sem változtat, hogy a szovjetek egy olyan rendszert hoztak létre Magyarországon, mely ugyancsak antiszemita volt, és hogy rengeteg zsidónak kellett később a Gulágra mennie. Hogy az ostrom után az Andrássy út 60-ban a kisnyilasoknak gyakran nem kellett mást tenni, mint átöltözni és felvenni az ÁVO-s egyenruhát Rákosi Mátyás beleegyezésével és olykor utasítására, mivel ezeket az embereket később kézben lehetett tartani, és mert „kellettek a jó szakemberek”.

A magyar társadalom a múlt borzalmaival mind a mai napig nem volt képes szembenézni. A felelősség vállalása olyan nagyfokú erkölcsi bátorságot és intellektuális magaslatot igényel, mellyel a huszadik században és azóta is a magyar szellemi eliten belül egyedül csak Bibó István rendelkezett. Ellenvetésként gyakran elhangzik, hogy olyan régen történtek már ezek a dolgok, nem kell velük foglalkozni. Nyilvánvaló, hogy ez az érvelés nem állja meg a helyét. A múlt eseményei, ahogy az már bebizonyosodott, mind az egyén, mind a közösség szintjén egyaránt meghatározzák a mindennapokat. Az áldozat vállalása, a nehézségekkel való megküzdés általában rendkívül nehéz feladat. Sokkal egyszerűbb bűnbakokat keresni, legyenek azok akár a zsidók, a cigányok, a bankárok vagy a szőke nők. A 2008 őszén kirobbant világválság egyik következménye, hogy a radikális szélsőjobboldali mozgalmak szerte Európában, a centrumban és a periférián egyaránt mind nagyobb teret nyernek maguknak a politikában, a médiában és a társadalom különböző rétegeiben.

A demagógia ellen azért lehetetlen harcolni, mert a jellembeli gyengeség lágy talaján születik és a kétségbeesés elvakult őrjöngése táplálja. Mivel a hazugság elemi esszenciája, masszívan tud ellenállni mindenféle logikának és észérvelésnek. Mégis, nemcsak az értelmiségnek, hanem valamennyi gondolkodó embernek kötelessége vállalni ezt a szellemi küzdelmet. Ennek pedig nagyon egyszerű oka van, melyet Antoine de Saint-Exupéry (12) fogalmazott meg a legtalálóbban: „Ha vállalom a megaláztatást, amit a házam hoz rám, hatalmam van hatni a házamra. A házam én vagyok, én a házam vagyok. De ha elutasítom magamtól a megaláztatást, dőljön össze a ház, ahogy neki tetszik, én pedig megyek egyedül, dicsőségesen, haszontalanabb leszek a halottnál. Hogy legyen az ember, legelőszöris fel kell vennie a terhet.”


A cikk 2009. januárban íródott, szerzője pszichológia szakos egyetemi hallgató.