„Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony”

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét, amely hazánk nemzeti himnusza lett. De ez a dátum a magyar zsidó kultúra és irodalom szempontjából is emlékezetes nap.

Ma országszerte a magyar kultúra napját ünnepeljük Kölcsey Ferenc nemzeti himnuszunkká lett, 196 éve íródott költeménye révén. Ám a január 22-i időpontot más szempontból is számon kell tartanunk:  hiszen 1899-ben éppen e napon, január 22-én született Sárközi György költő, a legendás Athenaeum Könyvkiadó munkatársa, a neves Válasz című lap szerkesztője, a Márciusi Front egyik vezetője. 

Sárközi György zsidó családból származott ugyan, de – a szintén zsidó származású Radnóti Miklóshoz hasonlóan – keresztény hitre térve katolizált. Az említett klasszikussal rokonítja tragikus halála is, hiszen csak pár hónappal élte túl a halálmenetben 1944. novemberében meggyilkolt Radnóti Miklóst. Sárközi Györgyöt 1944-ben behívták munkaszolgálatra, és szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat: 1945. márciusában Balfon végelgyengülésben meghalt. Mindössze 46 éves volt. 

Sárközi Györgyöt egy rettenetes, embertelen kor kitaszította a magyar nemzetből, holott ez a költő olyan hazafias verseket is publikált, amelyekkel örökre beírta a nevét a magyar nemzeti irodalomba. Emlékére a magyar kultúra napján hadd idézzük meg egyik versét, majd kortársától, egyben sorstársától, Radnóti Miklóstól közöljük – a Himnusz előtti tisztelgés gyanánt – a Nem tudhatom című költeményt. 

Sárközi György: Magyar árnyak

Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében
Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek, mint szédült porfelhők, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója,
Kőszirtként, mennydörögve hull hegyről a völgybe Petőfi!
A te fiad Arany, busongó madara hűvös, ködös ősznek,
És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a hűtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kőként orcádra ütve!

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország,
messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.