„Havasi-vihar” tarolt a Dohány-zsinagógában

Havasi Balázs bebizonyította a Zsidó Kulturális Fesztiválon, hogy nemcsak virtuóz zongorajátékos, de egyúttal olyan zeneszerző, aki ugyanolyan tehetséggel képes egy perc alatt elandalítani a közönségét, mint felkorbácsolni a legviharosabb érzelmeket. A koncerten általa említett Vangelis és Jean-Michel Jarre méltó zenei örökösének bizonyult – nem is csodálkoznánk rajta, ha pár év múlva nagy hollywoodi stúdiók kapkodnának a majdani filmzenéiért. 

Idén mintegy harminc nagy színpadi show-val lép színpadra szerte a világon, de a mostani, a Dohány utcai zsinagógában adott hangversenye az egyetlen, amely szólókoncert – egyebek mellett ezért is volt különleges Havasi Balázs estje a Zsidó Kulturális Fesztiválon. Semmi látványos show-elem, csak ő és egy Bösendorfer: andalító, harmonikus dallamok, viharos kitörések, dinamikus és bravúros zongorajáték, fel-feldübörgő vastaps, s végül álló ováció – ez jellemezte a koncertet, amely a maga nemében egyedülálló volt, hiszen Havasi olyan műveket is előadott, amelyeket még soha nem játszott nagyközönség előtt. 

Néhány szám erejéig színpadra lépett Simkó-Várnagy Mihály csellóművész is, s azt kell mondanunk, hogy ez az est az ő játékával volt teljes, hiszen a cselló oly sok pluszt adott hozzá a zongorához, ami nélkül utólag már el sem lehet képzelni ezt a produkciót. Persze, akinek Vangelis, Jean-Michel Jarre, Philip Glass vagy Ennio Morricone zenei világa idegen, és a XX. század nagy zeneszerzői közül inkább Bartókot, Sosztakovicsot vagy Kurtágot preferálja, az ne menjen Havasi-koncertre, mert nem azt fogja kapni, amit szeret. Havasi ugyanis tudatosan és vállaltan egy másik világ: dallamosabb és befogadhatóbb. Ami pedig a személyét illeti, a koncerten, az egyes számok között elhangzott mondatai alapján roppant szerény és kedves ember, aki mentes minden sztárallűrtől (pedig ami az elmúlt 15 évét illeti, volna rá elegendő oka). 

Még azt is elárulta a közönségnek, hogy számára a mostani koncert különlegességét nemcsak az adja, hogy szakrális térben léphet föl, hanem az is: a karrierje éppen itt, a zsinagóga közvetlen szomszédságában található Belvárosi Színházban kezdődött. De csak mintegy 200 néző előtt. Merthogy bizony, az első koncertjére ennyi jegyet sikerült eladni. A szakmabeliek arról győzködték, hogy hagyjon föl az álmaival, egy zongorával, ráadásul a saját szerzeményeivel nem fogja sokra vinni – ám Havasi azóta föllépett több mint 10 ezer ember előtt a Wembley-stadionban, míg a Budapest Arénában egy hétvége alatt 50 ezer ember hallhatta. 

Bámulatos karrier az övé. S bámulatos az is, ahogyan a közönséggel bánni tud: született showman, igazi self-made-man, akinek a szorgalmáról, kitartásáról, az álmaihoz való konok ragaszkodásáról példát kellene venni. A felsorolt tulajdonságok persze mit sem érnének, ha mindezeket nem erősítené az elképesztően biztos hangszeres tudás: nem tudom, hogy ez az ember egy nap hány órát gyakorol, de alig hihető, hogy nyolc óránál kevesebbet. 

Csodálkoznánk rajta, ha pár év múlva nem hollywoodi szupeprodukciók stáblistáján látnánk viszont a nevét: született közönségkedvenc művész, aki először elandalította, majd viharos gyorsasággal felrázta a Dohány közönségét. Egyes futamai zúgtak, mint az orkán – akárcsak koncertje végén a dübörgő vastaps. 

Kapcsolódó cikkünk:
 Havasi Balázs: „Legszívesebben Liszt Ferenccel játszanék négykezest”