Borgula András: A zsidóságunkon dolgozni kell

– Független művész-színház vagyunk, nálunk a zsidóság mint tematika és mint nézőpont jelenik meg. Minden kisebbségnek vagy népnek, közösségnek megvannak a saját traumái, nekünk is megvannak a magunkéi, s ezek specifikusan zsidó traumák. Ráadásul úgy gondolom, hogy ez a specifikus zsidó nézőpont tanulható és fejleszthető – mondja Borgula András, a Gólem Színház vezetője. INTERJÚ

– A Gólem Színházban épp a közelmúltban premier volt, ami mindig örömteli esemény, mesélne az új darabról? 
– Az a címe, hogy Kócos macskaember-kölyök, és egy nagyon híres izraeli író, Etgar Keret műve alapján készült. A „nagyon hírest” tényleg nagyon komolyan mondtam, hiszen Etgar Keret népszerűsége a hazájában a rocksztárokéval vetekszik. Viszonylag fiatal, ötven év körüli író, de már középiskolai tananyag. Érdekes momentum vele kapcsolatban, hogy Izraelben egy időben ő vezette „A legtöbbet lopott könyvek szerzői” elnevezésű listáját, vagyis a könyvesboltokban az ő könyveiből lopták a legtöbbet. 

– Ennyi lopás! Ráadásul a Szentföldön…
– Na igen, de legalább könyveket is lopnak! Ez azért valami. Számos novelláját én fordítottam magyarra, s amikor legutóbb, még a pandémia előtt Pesten járt, arról érdeklődtem nála, hogy mit ajánlana nekem saját magától, mire azt válaszolta, hogy „a mesekönyvemet, mert azt nagyon szeretem”. Ebből a könyvből lett aztán a most bemutatott darab, amelynek az előzményeihez még szorosan hozzátartozik, hogy nagyjából egy éve találkoztam Cseri Hanna bábművésszel, aki kimagaslóan tehetséges alkotó, s azt gondoltam, neki adom oda Etgar könyvét, mert ez a remek mesekönyv és Hanna fantasztikus tehetsége igen izgalmas előadásban fonódhat össze. 

Részlet a Kócos macskaember-kölyök című előadásból. Fotó: Gólemközpont.hu

– Melyik korosztálynak szól a Kócos macskaember-kölyök?
– Hat évestől felfelé úgy a tizenkét évesekig. Tudom, hogy a tizenkét évesek nem is annyira gyerekek már, hanem kiskamaszok, de a darab Hanna tehetségének és a bábszínészeknek köszönhetően valóban lélegzetelállítóan jó, szóval ez a korosztály is élvezi. A technikát is sikerült külső segítséggel úgy megoldani, hogy a darabban szereplő repülő hajó révén a közönség valóban úgy érezheti, hogy ezzel a repülő hajóval a város fölé emelkedünk. Szerencsére nagy sikerrel és telt házzal megy pár hete, a kritikai visszhang is jó, a Deszkavízió.hu a hónap előadásának választotta. 

– Elképzelhető, hogy Etgar Keret is ideutazik és megnézi?
– Igen, de ez természetesen pénzkérdés. Azt remélem, hogy a Budapest 150 rendezvénysorozat vagy az Európai Zsidó Kulturális Fesztivál keretében sikerül őt meghívnunk. Az igaz, hogy Cseri Hanna a drámaibb hatás kedvéért kissé belenyúlt a történetbe, de attól nem tartok, hogy ezt Etgar zokon veszi. Korábban is mutattunk be tőle darabot, s akkor is megengedő volt, ránk bízta, hogy mit hozunk ki a szövegéből. 

Borgula András. Fotó: Mazsihisz.hu

– Tavaly decemberben a Gólem Színház is részt vett a vajdasági Nyelvi és Etnikai Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján az Újvidéki Színházban, amelynek igazgatója az a Venczel Valentin színművész, aki korábban hosszú ideig az egri színház társulatának egyik vezető tagja volt. Hogyan kerültek kapcsolatba ezzel a kisebbségi fesztivállal?
– Ők találtak meg minket a tavaly év elején bemutatott Rossz zsidók című, általam rendezett előadásunk kapcsán, amelynek szerzője egy kortárs amerikai író, Joshua Harmon. Kiderült, hogy az újvidékieket éppen az érdekli, ami minket, azaz a kisebbségi látásmód, a kisebbségi szemszög. 

Hiszen a Gólem Színház a törekvése szerint zsidó kisebbségi színház, mert hiszünk abban, hogy létezik olyasmi, amit zsidó szemszögnek hívunk, s ami független a nyelvtől. 

Hogy egy példát mondjak: Magyarországon kisebbségi előadásként színre lehet vinni horvát nyelven a Rómeó és Júliát, de gyanítom, hogy magáról a magyarországi horvát közösségről egy Shakespeare-mű nem sokat mond el, hiába beszélnek a szereplők horvátul a színpadon. Szóval az újvidékiek elkérték tőlünk az előadás felvételét, megnézték, s mivel nagyon megtetszett nekik, meghívtak minket, amire igent mondtunk, de azért megkérdeztük, hogy gyertyát gyújthatnánk-e a színpadon, az előadásra javasolt időpont ugyanis éppen hanuka első napjára esett. Erre az volt a válasz, hogy hol és mikor gyújthatnánk hanukai gyertyát, ha nem éppen egy kisebbségi színházi találkozón? Ezek után nagy örömmel mentünk. Ami pedig a közönség létszámát és az előadásunk fogadtatását illeti: attól lepődtünk meg igazán.

Részlet a Rossz zsidók című előadásból. Fotó: Gólemközpont.hu

– Miért?
– Mert emlékezzen csak vissza: éppen aznap volt a focivébé döntője. Mondtam is a színészeknek Újvidék felé menet, hogy ha tizenöten eljönnek megnézni minket ahelyett, hogy a döntőt választanák, akkor már nyert ügyünk van. A másik félelmünk az volt, hogy vajon hogyan fogják értelmezni ezt a nagyon szókimondó, a zsidókkal szemben bizonyos értelemben kíméletlen darabot. Attól tartottunk, hogy a közönség még a nyilvánvaló poénokon sem mer majd nevetni.

– Gondolom, azon az alapon, hogy a kisebbségeken, s köztük a zsidókon nem illik nevetni…
– Így van. Zsidók előtt zsidókról beszélni kíméletlenül, az egészen más, mint nem zsidó közönség előtt egy olyan darabot előadni, amelyben a zsidók szó szerint összebalhéznak egymással. Mint az előadás címe is mutatja: ebben a darabban a zsidók tényleg rossz zsidók, balhés zsidók, akik veszekednek az örökségen és nem kímélik a másikat. 

Arra készültünk tehát, hogy az Újvidéki Színházban kevesen lesznek és az a kevés ember sem mer majd nevetni, vagy legalábbis feszengeni fog. Ehhez képest telt ház előtt játszottunk és azt kell mondjam, vettek minden poént. A közönség négyötöde magyar ajkú volt, de szerb felirat is készült az előadáshoz, és akkora sikerünk volt, hogy meg sem tudom mondani, hányszor tapsolták vissza a színészeket. 

Utána azon viccelődtünk, hogy Újvidéken kéne maradni, mert az újvidéki közönség előtt játszani, hát az valami frenetikus élmény. Végül aztán éppen a nézők voltak azok, akik nem akartak megszabadulni tőlünk, maradtak a hanukai gyertyagyújtásra, sőt, a színház mellett lévő étterembe is nagyon sokan átjöttek, hogy beszélgessenek velünk. Kivételes este volt.

– Az imént úgy fogalmazott, hogy létezik „zsidó szemszög”. A Gólem esetében ez mit jelent?
– Mi nem közösségi színház vagyunk, nem tartozunk hivatalosan egyik zsidó közösséghez sem, független művész-színház vagyunk, ahol a zsidóság mint tematika és mint nézőpont jelenik meg. Például ha mi a családról beszélünk – és a „mi" alatt most a zsidókat értem –, akkor mi egészen másképpen beszélünk a családról, mint egy más kultúrkörhöz tartozó emberek, mások az értékeink, a habitusunk.

– És más jellegűek a családban a hiányaink…
– Pontosan. Ha mi a családról beszélünk, akkor ebben benne vannak a hiányzó, azaz meggyilkolt családtagok, ami specifikusan zsidó trauma. Minden kisebbségnek vagy népnek, közösségnek megvannak a saját traumái, nekünk is megvannak a magunkéi, s ezek specifikusan zsidó traumák. 

Ráadásul úgy gondolom, hogy ez a specifikus zsidó nézőpont tanulható és fejleszthető, mert ez nem úgy alakul ki, hogy az ember zsidónak születik, aztán mindenféle nevelés és tanulás nélkül zsidó nézőpontja lesz. Nem, ez tévedés. A zsidóságunkon dolgozni kell, ezért mi a színházban folyamatosan képezzük magunkat, ezt úgy hívjuk, hogy „bezsidulásra járunk”. 

Zsinagógába, levéltárba, egyetemi előadásokra járunk „bezsidulni”, s hiszek benne, hogy a közönségünk ezt megérzi, vagyis a nézők tudják, hogy a mi színházunknak megvan a maga zsidó látásmódja vagy zsidós kitekintése a világra. Ez a látásmód minőségi és morális értelemben nem jobb vagy rosszabb a többinél, hanem egyetlen szóval kifejezve: más. 

– Hogyan jellemezné a Gólem Színház 2022-23-as évadát? Mi a fő csapásirány? Van egyáltalán ilyen?
– Ez úgy szokott kialakulni, hogy nekem megvannak a magam elszabadult vágyálmai, a színháznak pedig megvannak a maga korlátozott lehetőségei, s ezeket a kollégáimmal addig gyúrjuk, míg ki nem alakul az, amit meg is tudunk valósítani. Ami a mostani évad tematikáját illeti: eddig volt két bemutatónk, előttünk áll még másik kettő, és mind a négy előadásnak a fókuszában a zsidó család áll. Hogy ezt hogyan sikerült így összehozni, magam sem értem, mert nem volt benne tudatosság. A tudatalattink azonban, mint tudjuk, sok mindenre képes, amire a tudatunk nem. 

A társulat tagjai. Fotó: Mazsihisz.hu

– Eddig tisztán a színházcsinálásról beszélgettünk, de az sajnos nem megy pénz nélkül. Miből tudja fenntartani magát a Gólem Színház? Milyen forrásokra támaszkodhat 2023-ban egy független zsidó művész-színház?
– A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a törvény szerint minden állandó játszóhellyel rendelkező színháznak kötelezően juttat olyan alaptámogatást, amelynek minimum összege ötmillió forint egy évre. Ezt az ötmilliót mi is megkapjuk, viszont a jelenlegi energiaárak mellett ez a pénz egy hónap működését sem fedezi. 

Az NKA támogatáson kívül a Mazsihisztól kapunk évi egymillió forintot, s mivel a rezsiszámlánk az előző években havi pár százezer forint volt, jelenleg pedig két-két és félmillió havonta, nemrég bementem a Mazsihisz ügyvezetőjéhez és az elnökéhez azzal a kéréssel, hogy emeljék meg a támogatásunkat, mert nagy a baj. Azt elértem, hogy az évi egymilliót megduplázták, s idén már kétmilliót kapunk. 

Ezek az összegek annak tudatában igazán borzasztóak, hogy 2019-ben az EMIH a kormánytól 1,8 milliárd forintot kapott zsidó színház fejlesztésére, s az EMIH-nél azóta sem történt zsidó színház fejlesztésében semmi. Ezzel szemben mi létezünk és működünk, havonta megcsinálunk tizenöt-húsz előadást, s annyi pénzből gazdálkodunk, amennyit mondtam. 

– Pályázati lehetőségek még vannak?
– Magyarországon és külföldön is rengeteg helyre pályázunk, nemcsak zsidó szervezetekhez, hanem előadóművészetet támogató alapokhoz is, például a JOODS holland alapítványhoz, úgyhogy ilyen helyekről folynak be kisebb-nagyobb összegek. Igaz, hozzá kell tennem, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a kivétel, tudatos döntés a részünkről, hogy oda nem adunk be pályázatot, ugyanis azt nem tartjuk olyan szervezetnek, amely legitim módon oszthatna közpénzt. Tudom, hogy ezzel a hozzáállásunkkal lassan egyedül maradunk, de egyelőre kitartunk a döntésünk mellett. 

A legnagyobb és legkomolyabb támogatónk azonban a VII. kerületi önkormányzat, amely nélkül mi aligha létezhetnénk, hiszen az épület, amelyben működünk, kerületi tulajdon, s ezt egy közszolgáltatási szerződés keretében ingyen használhatjuk, nem fizetünk bérleti díjat. 

Kapunk tőlük anyagi támogatást is, tavaly például tizenöt millió forintot kaptunk az önkormányzattól, ami a mi büdzsénkben igen jelentős összeg. 

– Hátha olvassák ezt a cikket olyanok, akik esetleg a zsebükbe tudnak nyúlni...
– Na, ennek nagyon örülnék, mert van nálunk egy olyan lehetőség, miszerint örökbe lehet fogadni egy előadást.

– Ez mit jelent?
– Azt, hogy ha valaki befizet ötvenezer forintot, akkor egy előadásunknak ő a szponzora. Kiírjuk az örökbefogadó nevét a plakátra, s adunk neki két tiszteletjegyet. Ez óriási segítség nekünk, hiszen az örökbefogadott előadásokból befolyt összegeket egészen konkrétan a villanyszámla kifizetésére fordítjuk. Így élünk és dolgozunk, nehezen és küszködve ugyan, viszont függetlenül és többé-kevésbé: boldogan. 

(Címlapkép: a Gólem társulata. Fotó: Mazsihisz.hu)