„Van jövője az utódoknak” – Rabbik és szociális munkások egyeteme

Józsefváros történelmi épülete a Gutenberg térre kitekintő Rabbiképzőé a Scheiber Sándor utcában. Igazán érdekessé mégsem építészeti erényei, hanem az ott folyó tevékenység teszi. Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem ugyanis a világ legrégibb, mindmáig alapításának helyén működő rabbiképző intézete.

Háberman Zoltánnal, az egyetem tanszékvezetőjével már régóta készültünk arra, hogy körbejárjuk az épületet. A járványhelyzet miatt csak virtuális sétát tehettünk, de nem bántam meg, mert az egyetem története és jelene mindennél izgalmasabb.

Asszimiláció és emancipáció

„A zsidó népnek szüksége van egy intézetre, amelyben jövendő rabbik és tanítók nevelkedhetnének, akik képesek lennének a népet arra nevelni, hogy jobban megértsék kötelességüket mint emberek és állampolgárok” – írta Dávid Friesenhausen zsidó hittudós 1806-ban József nádornak. A szavaiban kifejezett asszimilációs törekvés akkor még visszhangtalan maradt, kis lépésekben mégis megindult a zsidóság emancipációja, állami elismerése, ami az 1867-es kiegyezés után gyorsult fel, és az 1895-ös recepciós törvénnyel, a zsidó vallás történelmi vallásként való elismerésével vált teljessé. „A zsidók hálásak voltak: 100 százalékig magyarnak és 100 százalékik zsidónak érezték magukat. Egy olyan felekezet tagjai, akik mélyen vallásosak, betartják a zsidó vallási előírásokat, de magyarok” – mondja Háberman Zoltán.

Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet

„Az állam tért nyit önök előtt, hogy összes hitfelekezeti ügyeikben is teljesen önmaguk rendelkezzenek” – így nyitotta meg Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1868-ban az első Izraelita Egyetemes Gyűlést. A kongresszuson a zsidóság nem jutott egységre, lényegében kétfelé szakadt: neológ és ortodox vonalra. SMS-be sűrítve: az ortodoxia kulturálisan is zsidó, míg a neológia kulturálisan magyar és európai. A kongresszuson az asszimilálódó, magyar öntudatú, polgári zsidóság került többségbe, őket eleinte kongresszusi, majd neológ zsidóságnak nevezték. „A neológia hungarikum, ez a reformirányzat különleges magyar változata” – jegyzi meg Háberman. A neológ zsidóság építette a Dohány utcai zsinagógát, és nyitotta meg 1877-ben az első magyar felsőfokú rabbiképző intézetet is, amit Ferenc Józsefről neveztek el.

Az épületet Kolbenheyer Ferenc és Freund Vilmos tervezte, keleti motívumokkal vegyített nemzeti romantikus stílusban, nyílt utalással a Dohány utcai zsinagógára. Tágas tereket magába foglaló remek iskolaépület ez, ami a mai napig megfelel céljának.

„Nagyon magas volt a mérce – mondja Háberman Zoltán –, a rabbiképző elvégzése után még a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma ELTE) is doktori fokozatot kellett szerezniük a hallgatóknak.” A rabbiképző tanárai is széles műveltségű tudósok voltak. Például Goldziher Ignác a XIX. századi modern kritikai iszlámkutatás létrehozója, Szabolcsi Bence pedig a XX. századi magyar zenetudomány megalapozója volt.

A megtiprástól az újjászületésig

A II. világháborúval új korszak kezdődött. A nyilasok kifosztották az épületet, és átmeneti internálótáborrá alakították. A ritkaságokat is rejtő könyvtárat a németek elhurcolták. Szerencsére csak Prágáig jutottak vele, ám a gyűjtemény csak a ’70-es években került vissza. A háború után a zsidó hitélet is a tűrt kategóriába tartozott.

A rabbiképző háború utáni korszakának Scheiber Sándor volt a meghatározó alakja, „spiritus rectora, éltető forrása”. Scheiber generációkat tanított az iskolában és azon kívül is. „A ’80-as években, gimnazistaként jártam a rabbiképző zsinagógájába péntek esténként, akkor ez amolyan féllegális dolog volt. Féltünk, mert minket is megfigyeltek. Scheiber Sándor volt a rabbi. Akkor ez volt az egyetlen hely, ahol zsidó fiatalok összegyűlhettek, és találkozhattak a zsidó kultúrával” – emlékezik Háberman.

Szöveg: Bányay Géza; Fotó: Fortepan / Bauer Sándor; Budapest Fováros Leveltara / Klosz György; Huszár Boglárka

A teljes interjú a Józsefváros.hu oldalon olvasgató el / IDE KATTINTVA