Szerdócz Ervin főrabbi: Mikéc és hanuka

– A hetiszakasz első szava a Vájhi („és történt”) kifejezés. Bölcseink szerint minden elbeszélés mely ezzel az „és történt”-el kezdődik, az valamilyen nativitásra utal – írja aktuális hetiszakaszunk, a Mikéc kapcsán az újpesti főrabbi.

Mikéc (מִקֵּץ) hetiszakasz általában egybeesik hanuka szombatjával. Bölcseink összefüggést találtak a tórai szöveg és a hanuka között. A hetiszakasz első szava a Vájhi („és történt”) kifejezés. Bölcseink szerint minden elbeszélés mely ezzel az „és történt”-el kezdődik, az valamilyen nativitásra utal. És valóban! 

A történetben József börtönben van, apja szerint szeretett fia halott. Testvéreit lelkiismeret-furdalás gyötri, apjuk állapota is aggasztja őket. Remény sincsen a dolgok jobbá fordulására. Viszont a hetiszakasz utolsó mondatában ott van rejtve a kibontakozásra váró pozitív megoldás! 

József, aki még nem fedi fel magát testvérei előtt, így szól hozzájuk: „…menjetek fel békében apátokhoz.” A béke (SÁLOM) kifejezéssel virrad fel a remény. Ahogy az ünnep ígérete, és minden pozitivitás az első mécses pislákoló fényével kezdődik. Milyen érdekes!

Az ünnep első estéjén is azt mondjuk: „Ezek a gyertyák, melyeket meggyújtunk.”

Többes számban, gyertyákról beszélünk (énekelünk), habár az első estén csak egyet gyújtunk. Jákov Jehizkiel Grünwald pápai rabbi tanította: „Az első éjszakán, a mi gyújtásunkkal egy időben, az égben is fellobban egy láng, ezzel az „égi gyertyával” kiegészítve indokolt a többes szám használata.” Grünwald rabbi tanításából másra is következtethetünk. Arra, hogy ha bármilyen feladat előtt állunk, aminek sikerében nem vagyunk egészen biztosak, gondoljunk Hanukára! Amikor a leghosszabb az éjszaka, és a nap legrövidebb, amikor a legjobban vágyunk a fényre, az újra… gyújtsuk meg bátran az első gyertyát, vele valami elkezdődik és valamire bátorítani fog, ahogy a költő mondja:

Ha paskolod izmod, ínad a célhoz és szíved is, mely nem a hajdani, mégis kitartasz, bár mi sem acéloz, csak Akaratod int: „Kitartani". (Rudyard Kipling)

A hanukai történetben Izrael fiainak ellenségei nem véletlenül, szándékosan tették tisztátalanná az olajat! Sötétben nem látszik, hogy van remény! Pedig van, és nemcsak az csoda, hogy az egy megmaradt palack olaj nyolc napra elegendő volt, hanem maga a tény, hogy legalább egy megmaradt.

Rabbi Menachem ben Slomo Meiri (1249-1306) tanította, hogy hanuka első estéjén, amikor meggyújtjuk az első mécsest és áldást mondunk, gondoljunk a makkabeusok győzelmére. Találtak egy korsó tiszta olajt, meggyújtották az első mécsest és fény lett! Ez önmagában nem volt csoda! Nem is gondoltak másnapra, a következő napokra!

A csoda az első mécses után lett és ebből bátorságot meríthetünk, a kevésbé látványos, „hétköznapi csodák” jelentőségére.

A munkácsi Rokeách rabbi hívta fel a figyelmet, hogy hanuka nyolc napján összesen harminchat gyertyát gyújtunk. A számoknak nagyon fontos sprituális tartalma van. Jusson eszünkbe, hogy harminchat óráig világított a mennyei fény Ádámnak a teremtés első Szombatján. A Talmud, a Szóbeli Tan is harminchat traktátusból áll. Szintét harminchat a „Lámed Vov” („Igaz ember”) száma, akik itt a földön, a maguk csendjébe rejtve, nem is tudva egymásról, jámborságukkal fenntartják a világot!

A világ teremtése Isten parancsával kezdődött: „Legyen világosság”. Hanuka fénye is hirdeti: „Legyen világosság”... Még ha ez nem is mindig világos!

Történt ugyanis egyszer Máramarosszigeten, hogy az akkor regnáló Chanania Yom Tov Lipa Teitelbaum városi főrabbi nem volt kimondottan békés kapcsolatban a hitközségi elnökkel... Igaz, a hitközségi elnök kegyetlenül rossz ember hírében állt és éppen elég borsot tört a rabbi és még mások orra alá. Jött a hanuka ünnepe, a főrabbi vett maga mellé néhány városi rabbit és felkereste a rasekolt (hitkozségi elnök), hogy szép ünnepet kívánjon. Amikor ez megtörtént, a rabbi megáldotta az elnököt és indult vissza közösségébe. Erre az elnök visszatartotta Teitelbaum rabbit, és miután kettesben maradtak, azt mondta:

– Miért gondolja rólam tisztelt rabbi úr, hogy olyan idióta vagyok, ahogy azt maga és a többi zsidó állítja rólam? Tudom, nem sok jót kaptak tőlem. Ha pénzt kértek, elutasítottam, ha segítséget kértek, megtagadtam. Jól tudom, most is kényszerből jött rabbitársaival és áldott meg engem. Biztosan tudom, szívükben utálnak mind, és ellenkezőjét kívánják nekem. Ez a zsidó fifika! Tudja, még a bibliai József is Fáraó életére esküdött, mintha olyan fontos lenne neki, holott... Egy szó, mint száz! A többi rabbin nem is csodálkozom. De maga, akit igaz embernek tartanak, hogyan áldhatott meg, miként kívánhatott jót nekem a Fény ünnepén, miközben….

– Isten őrizz! – szólalt meg a főrabbi, – Isten őrizz! Az áldás és a jókívánság, amit mondtam, és amire rabbitársaim „áment” mondtak, igaz és szívből jövő volt! Hiszen mi jelenthet még nagyobb boldogságot az elnök úrnak? Kétségtelenül az, ha előléptetnék, mint egykor Józsefet! Ha kineveznék például az európai zsidók elnökévé, majd később a világ zsidószervezet kormányzójává. Vagy – legyen jó órában – mit tudom én még, mivé! Ebben az esetben viszont, biztosan el kellene hagynia Máramarosszigetet... És ezt – erre meg mernék esküdni – nemcsak én, nemcsak a többi rabbi, állítom, az egész város szívből kívánja elnök úrnak!