Az akáciafa és a Tóra logisztikája: hogyan adjuk tovább a hagyományt – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent napja ma délután 17 óra 02 perckor köszönt be, a királynő holnap kora este 18 óra 08 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Trumá (Mózes 2. 25:1-27:19.) hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

Felmerül a kérdés, hogy honnan szedtek a zsidók akáciát a sivatag közepén a pusztai Szentély építésére? Vitték magukkal Egyiptomból? Minek? Mi derül ki mindebből a hagyomány természetére nézve.

A nagy rabbik kíváncsi emberek voltak, ezért lettek jó Tóra-értelmezők.

Amikor a hetiszakasz elején felsorolja a szöveg, mi mindenre volt szükség a sivatagi Templom építéséhez, az aranyra, bronzra könnyen találtak magyarázatot. Az egyiptomiak jöttek nekünk sok száz évnyi fizetéssel a rabszolgaságban végzett munkákért, ezt az összeget méltányosan elvettük magunknak búcsúzóul.

De ki cipel át akáciafát nagy mennyiségben a Szentföldre a sivatagon keresztül? Ez nem tűnik életszerűnek.

Rási a midrást idézi, hogy Jákob, aki előre látta, naná, hogy még szükség lesz majd erre, elültette a fákat idejében Egyiptomban, hogy aztán Mózes generációja magával vihesse őket a pusztai Szentélyhez.

Ibn Ezra viszont elégedetlen volt ezzel a megoldással. Túl könnyű magyarázatnak érezhette, nem jó, ha mindig, amikor felmerül egy gyakorlati probléma, prófétai előrelátáshoz folyamodunk, bevonjuk Istent. Ezzel mindent meg lehet magyarázni, éppen ezért majdnem semmit nem magyaráz meggyőzően. Gondolkodott tovább az akáciafa problémáján.

Ibn Ezra szerint, ahogy le is írja egyik szövegében, nem minden kommentárt kell névértéken elfogadnunk, van olyan is a megfejtési kísérletek közül, ami pusztán csak spekuláció. Lehet gyanakodni a hagyomány némely elemére.

Ő úgy gondolta, Izrael az útja során találkozott az akáciával, lakhelyet készített belőle ideiglenes tartózkodása céljaira és a feldolgozott fa maradékát fordította a Templom megépítésének céljaira adományként. Nagyszerű, de kit érdekel az akáciafa, hogy honnan lett, a lényeg, hogy volt és felépült a Szentély.

Persze, de ha nem teszünk fel szkeptikus, kétkedő kérdéseket a Tóra szövegével kapcsolatban, nem hívjuk ki a Tórát, nem hozzuk zavarba magunkat olykor hívő olvasóként, akkor semmit sem fogunk megérteni belőle, amit már eleve ne gondoltunk volna tudni. Akkor nem lesz kérdés, válasz, vita, hagyomány.

Az akáciafa és Ibn Ezra története annak a szép és mély példája, hogyan viszi tovább a hagyományt az, ha apró részleteiben is megkérdőjelezzük, ha nem bárgyú, hanem eleven és érdeklődő tiszteletet tanúsítunk iránta. Az akácia logisztikája felszabadító, mert olyan kérdés, amely közel hozza és megnyitja számunkra a Tórát.