Magyar menyasszony – A fátyol mögött

„A kiállítás sokkal több, mint aminek látszik. A tüll és a fehér csipke mögött megannyi családtörténet, egyéni sorstragédia és felcsillanó boldog pillanat húzódik, érdemes hát belesni a fátyol mögé" – Zucker-Kertész Lilla írása a Magyar Nemzeti Múzeumban látható, Magyar Menyasszony című kiállításról.

Augusztus végéig tekinthetjük meg  a Magyar Menyasszony című időszakos kiállítást, amely egy közösségi gyűjtésből nőtte ki magát, ami Simonovics Ildikó divattörténész, muzeológus ötlete nyomán a Covid idején, 2020-ban indult a Facebookon. A kezdeményezéskor esküvői fotók feltöltését kérték a tagoktól, az így kialakult adatbázist azonban hamarosan tárgyi felajánlásokkal tudták bővíteni, amiket ma már meg is tekinthetünk a Magyar Nemzeti Múzeumban.

A kiállítás sokkal több, mint aminek látszik. A tüll és a fehér csipke mögött megannyi családtörténet, egyéni sorstragédia és felcsillanó boldog pillanat húzódik, érdemes hát belesni a fátyol mögé.

A tárlat első felében 500 év 50 történetét olvashatjuk és láthatjuk a legkülönfélébb vizuális eszközök segítségével. 50 nő, 50 sors – olvasható belépéskor, majd belevethetjük magunkat a múlt örvényébe, ami a tárlatot nyitó látványos, patyolatfehér szalagerdőn átérve egészen a XVI. század elejéig repít vissza minket. Érdekesség, hogy nem időrendben haladunk, a történetek sorrendjét nem a „nagy napok” dátuma határozta meg, hanem a megmaradt tárgyak mibenléte az ismerkedéstől, udvarláson át egészen a házasságkötésig, vagy válásig. E tárgyi emlékek jelölték ki a nők helyét az 500 évnyi történelem útvesztőiben.

Egészen elérő és különleges párok életébe engedett bepillantást a kiállítást, így az elrendezett házasságra ítélt Habsburg főhercegnő mellett tökéletesen megfért a modern tündérmese is a Tinder-randiból lett esküvőről.

A tárlat nőtörténeti kiállítás, hiszen olyan korokról mesél, amiket legtöbbször férfiak által írt történelemkönyvekből ismerünk, most viszont kapunk egy új perspektívát is. A cipők, szoknyák, fátylak mögötti egyéni sorsokból kiolvashatjuk a nők szerepének sajátosságait is koruk társadalmában, láthatjuk, miként változtak lehetőségeik és jogaik.

A kiállítás páratlan érdekességekkel szolgál, most csupán ízelítőül mutatunk be néhány történetet, amik által felvillantjuk a kiállított darabok között megbúvó zsidó sorsokat is.

A XX. század nagy háborúi hatalmas terhet róttak az európai gazdaságra. A selyemgyárak hadiüzemekké alakultak és többé nem alkalmi ruhát gyártottak, hanem ejtőernyőket. Erre láthattunk példaként egy 1945-ös ejtőernyőselyemből készült menyasszonyi ruhát, ami mutatja, hogy az ipar mellett a lakosság is komoly anyaghiánnyal küzdött. A háborús évek alatt az emberek egyrészt a háztartásokban fellelhető textilt, másrészt a feketepiacon – vagy éppen szántóföldeken felbukkanó – ejtőernyőselymet hasznosították újra. Így segítette végül az ellenség hadifelszerelése a szerelmek nagy napjainak létrejöttét.

A kiállításon találkozhatunk egy gyűrű válogatással is, ahol többek között egy XV. századbeli zsidó házassági gyűrű is felbukkan a vitrin mögött.

A díszes tárgyak között egy furcsa füzetbe botolhatunk, ami mellett Kalocsai Erzsébet és Jóba Zoltán tűzön-vízen át tartó szerelmének történetét olvashatjuk. Erzsébet szolgálóként ismerte meg Zoltánt, első látásra egymásba szerettek. A háború azonban hamar elválasztotta őket. A zsidó család, ahol Erzsi dolgozott, koncentrációs táborba került, Zoltánt a hadszíntérre vezényelték, majd hadifogoly lett, a fiatal lány pedig a januári hidegben, a szovjet katonák elől bujkálva egy disznóólban vészelte át a nehéz hónapokat. 

Mire Zoltán hazatért, addigra Erzsit a családjával együtt a csehországi Bilinába deportálták. A férfi meg akarta keresni szerelmét, és hiába tiltották ezt a magyaroknak, mégis több mint ötszáz kilométert utazott vonaton érte.

 Miután sikerült megtalálnia, egy magyar anyanyelvű lelkész segítségével el is vette. Hazaszöktek, és a férj falujában telepedtek le. Egy kézzel íródott vőfélykönyv állt a pár esküvői képe mellett. A vőfélykönyv lakodalmi versgyűjtemény, amit kézírással jegyeztek fel, majd hagyományosan nemzedékről nemzedékre örökítették tovább. Az 1928-as füzet szerzője eltűnt a II. világháború alatt, a kis gyűjtemény azonban tovább hagyományozódott, így került a deportált családokhoz, akik általa meg tudták idézni a szülőföld hangulatát.

Egy másik szívszorító történet hosszú évek után egy sírban megtalált karikagyűrűről mesélt. A második világháború bizonytalansággal átszőtt éveiben megnőtt az esküvők száma. A füzesgyarmati Kiss Eszter is hosszú időn keresztül várta haza férjét és kislányának apukáját, míg 1955-ben halottnak nem nyilvánították a csatamezőn eltűnt Nagy Endrét. Három fényképet őrzött csupán a korán elvesztett hitvesről az asszony, az egyiken pontosan látszott, milyen karikagyűrűt viselt. Ez segített abban, hogy 2020-ban azonosítani tudják a sok-sok éve eltűnt férfit. Lezuhant ejtőernyősöket rejtő sírra bukkantak abban az évben Sülysápnál, és az egyikük ujján lévő ékszeren kiolvasható volt az „Esztike 1942” felirat. A Facebookra feltett hírt másfél millióan osztották meg, amikor Eszter és Endre unokája jelentkezett.

Az egyik teremben furcsa, fekete doboz mögé kukkanthatunk be. Talán nem véletlenül van elrejtve, hiszen sokak számára esetleg meghökkentő lehet a mögötte rejlő kiállítási részlet. „Szüzességi kabinet” – olvashatjuk, és bepillantást nyerhetünk a múlt társadalmának egyik legnagyobb mítoszába, vagyis a szüzességet őrző szűzhártya történetébe.

A nők szerepe és értéke sokat változott az elmúlt évszázadokban. Volt idő, amikor inkább tartották jószágnak, akinek haszna annyi, hogy a gazdáját szolgálja. Életük más szegmenseihez hasonlóan a szexuális életükre sem az örömteli volt a megfelelő jelző. Magyarországon egészen a két világháború közötti időszakig élt a fiatal nő érintetlenségének mítosza, ami az egyenlőtlen nő-férfi kapcsolat patriarchális rendszerének bizonyítéka volt – ahogy sok esetben magának a házasságnak is előfeltétele.

Felvilágosítás hiányában sem a nők, sem a férfiak nem készültek fel a házas élet bizonyos területeire. Tudatlanságuk súlyos traumákat okoztak, melyeket elszenvedőik halálukig hordoztak. Sokszor maguk a fiatal nők sem voltak tisztában azzal, hogy az első együttlét nem feltétlenül kell, hogy vérzéssel járjon. Azt sokkal inkább okozza a felkészületlenség és drasztikusság, félelem és stressz, kevésbé az általuk túlmisztifikált szűzhártya sérülése.

Visszaugorva a tárlat során bemutatott esküvői történetek közé, a tárgyak és fényképek mellett találkozhatunk rövid videofelvételekkel is. 1925-ben Bárczai Éva Noémi és Jay Kaufmann esküvőjének híradásáról olvashatunk. A kor egyik legnagyobb médiafigyelmet kiváltó budapesti menyegzőjére ma már szinte senki sem emlékezne, ha nem maradt volna fenn róla egy családi filmfelvétel, amely két és fél percben örökíti meg a selyem-nagykereskedő lányának egybekelését Jay Kaufmann-nal. A menyasszony kikeresztelkedett zsidó családból származott, így az esküvő előtt vissza kellett térnie ősei hitéhez, hogy a hagyományoknak megfelelően kelhessenek egybe. Hevesi Simon főrabbi vezette a szertartást, melyen ott volt a társadalmi elit színe-java. A pár később New Yorkban telepedett le, a jómódú amerikai sztáríró és a szende pesti úrilány között fellobbanó szerelem azonban nem tartott sokáig. A válás után Éva Hollywoodba költözött, ahol a Fox Studio forgatókönyvíró-részletének egyik vezetője lett.

Kis Ágnes és Róth Dezső viszontagságos történetét is megismerhetjük az egyik átjáróban, fényképüket olyan különleges módszerrel jelenítik meg, hogy elhaladva mellette a két személy egyszerűen eltűnik. Ottjártamkor sokan egyszerűen elsétáltak a tabló előtt, de érdemes megállni és megismerni az ő szomorú történetüket is. Ágnes a történelem egyik legsötétebb korszakában, 1944 tavaszán ment hozzá Dezsőhöz, amikor a Sztójay-kormány rendelete alapján sárga csillag viselésére kötelezték őket. Ágnes húgával, Marianne-nal a Király utca 51-ben nőtt fel, apja kitüntetett és keresett fotográfus volt, műterme a zsidó negyed és Terézváros határán nagy népszerűségnek örvendett.

Róth Dezsőt az esküvő után nem sokkal munkaszolgálatba került, vidéki rokonait haláltáborba hurcolták. Dezsőnek sikerült megszöknie, és csatlakozott az ellenállókhoz, a nyilasok azonban 1944 telén elfogták, és a Dunába lőtték. Ágnes szüleit Buchenwaldba deportálták az utolsó Budapestről induló vonattal, soha nem tértek vissza. Ágnes és húga hamis papírokkal bujkálva élte túl a vészkorszakot, ám nem sokkal később Ágnes agyhártyagyulladásban meghalt. Marianne Izraelbe vándorolt, 2022-ben hunyt el. A kiállított esküvői képet a fiatal párról az örömapa készítette.

Egy, az 1920-as évekből származó menyasszonyi mellény is fellelhető az egyik üvegvitrin mögött. Az előtte lévő feliraton olvasható, hogy az 1492-ben az Ibériai-félszigetről kitűzött szefárd zsidók egy része az Ottomán Birodalomhoz tartozó Balkánon telepedett le. A szefárd hagyományokban a nők jellemzően a keswa el kbira nevű díszruhát viselték a neves alkalmakkor, ami testre tekert szoknyarészből, arannyal hímzett mellvértből és a mellényhez illesztett muszlinujjakból állt. A múzeumban található, Isztambulból exportált fehér mellény is egy ilyen díszruha része lehetett.

Láthatunk még menyasszonyi csokrot és koszorút is, ami Ritter Ilona és Bonhardt János esküvőjének emlékét idézi. A vőlegény a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben dolgozott lakatosként. A családban megőrzött viasz mirtuszvirág csokrot a két világháború között nagyon kedvelték a menyasszonyok.

Uralkodók, trónörökösök, hírességek és átlagemberek megkapó történeteit olvashatjuk és gyönyörködhetünk a különböző tájegységek és korok menyasszonyi ruháiban. Sok mindenről mesél egy menyasszonyi ruha. Viselőjéről, készítőjéről, a korról, amiben megalkották. Értékrend tükröződik benne, újítási szándék vagy hagyománytisztelet, szokások változásai és a divat maga. A kiállítás második felében 180 évnyi átalakulását mutatja be a fehér menyasszonyi ruhának, ami eredetileg a tisztaság, ártatlanság szimbóluma volt. Az újkorban költségessé vált a fehér színű anyagok előállítása, így jelentéséhez társult az előkelőség, gazdagság fogalma is.

A mérföldkövet mégis Viktória brit királynő 1840-ben megtartott esküvője jelentette, amikor a királynő a koronát narancsvirág-koszorúra, díszes palástját pedig egyszerű fehér selyemruhára cserélte, és ezzel végérvényesen a menyasszonyi öltözet állandó, máig érvényes toposzává emelte a fehér ruhát.

A tárlatra közel három évig lehetett beküldeni a családi fotókat, tárgyakat. Mivel több ezer felajánlás érkezett, mindet nem tudták kiállítani, viszont létrehoztak egy online teret, ahol az érdeklődők a technika vívmányainak köszönhetően rákereshetnek a településükről érkezett fotográfiákra. Ezeket megtekinthetjük a  www.magyarmenyasszony.hu oldalon.

A kiállításról – amely augusztus 25-ig látogatható – részletesebb információkat ezen az oldalon olvashatnak.