Bokor Gabriella: A leghíresebb klarinéthang, avagy a Kék rapszódia története

1924. januárjában az Aeolian Hall meghirdeti, hogy a február 12-én az esti koncerten egy új Gershwin darab is hallható lesz. George-nak ekkor jut eszébe, hogy még előző évben kapott egy felkérést, amiről teljesen elfeledkezett. Először arra gondol, hogy az egészet lemondja, hiszen egy hónap túl kevés ahhoz, hogy elkészüljön egy új darabbal.

A zongoránál Maurice Ravel, a jobb szélen George Gershwin

Néhány nappal később azonban egy New York – Boston vasúti utazás és az útközben hallható, ritmikus zajok annyira meglódítják a fantáziáját, hogy nekikezd a komponálásnak, mitöbb, a címre is van ötlete: Amerikai rapszódia. New York ezekben a hetekben a James Whistler kiállítás lázában ég, és George bátyjára, Irára nem csak a Noktürn kékben és zöldben, valamint a Harmónia szürkében és zöldben című képek hatnak erősen, hanem azok címei is. Azt javasolja öccsének, legyen a készülő mű címe is valami hasonló, aztán a színekről vitatkozva, megegyeznek a Kék rapszódiában.

Gershwint szorítja az idő. Egyre idegesebb, nem olyan tempóban jönnek az ötletek, ahogyan szeretné, és csak az utolsó pillanatban készül el. A bemutató napján, mint a ketrecbe zárt tigris, fel alá járkál a művész-szobában. Paul Whiteman, a zenekar karmestere is vele van, a zongorának támaszkodik, és idegesen dobol az ujjaival. Valaki bejön, hogy elújságolja: a nézőtéren ott ül Rachmaninov, Sztravinszkij, Fritz Kreisler, Jascha Heifetz, és a híres karmester, Leopold Stokowski. Gershwin pánikba esik, és azt kéri, mentsék ki, vegyék le a Kék rapszódiát a műsorról, de már késő. Amikor színpadra hívják, sztoikus nyugalommal ül a zongorához, de amint megérzi, hogy a feszültség a teremben ütemről ütemre egyre erősebb, ő is tűzbe jön. „A darab közepe táján egyszerre elkezdtem sírni – emlékezett vissza később Whiteman – és mire összeszedtem magam, már tizenegy oldallal előrébb jártunk. Nem tudom, hogy mi történt ezalatt, hogyan tudtam egyáltalán vezényelni.”

A Kék rapszódia a közönség körében elsöprő siker és a legtöbb kritikus is lelkesen dicséri. Egy évvel később már Brüsszelben, aztán Párizsban, Londonban és Monte Carlóban is megismerik a darabot, Gershwin pedig gazdag ember lesz.

Végre valóra válik a régi álom: szüleinek, testvéreinek, és magának ötemeletes házat vásárol a 103. utcában, a Riverside Drive környékén. Az óriási nappali állandóan tele van vendégekkel, hiszen a városban mindenki tudja, hogy „George annyira nagyvonalú!” A házában lehet biliárdozni, teát inni, és ami a legérdekesebb: körülállni a zongorát, és hallgatni, ahogy a darabjait játssza, vagy egy-egy új megrendelésen dolgozik. Néha azért elege lesz a folyamatos nyüzsgésből: ilyenkor visszavonul háza ötödik emeletére, ahol egy mindenkitől elzárt kis lakosztályt alakított ki magának. Szép és célszerű a berendezés: középen egy Steinway zongora, a polcokon könyvek és kották, a márványkandalló ontja a kellemes meleget. Lenn, a földszinten is berendezett magának egy kis privát birodalmat: egy edzőtermet, evezőpaddal, pingpongasztallal. Sokat sportol, ezért mindig jó formában van, remekül úszik, golfozik, teniszezik, és lovagol. Az extravagancia és a pénzkidobás azonban, ami a legtöbb beérkezett és jól kereső művészre jellemző, nem ízlése szerint való. Egy használt Mercedest vásárol, és örül, ha nem kelt feltűnést.

Gershwinben semmi sznobéria nincsen. A legfinomabb társaságban sem titkolja, hogy egy gyakran anyagi gondokkal küszködő családban nőtt fel az East-Side-on – a szentpétervári pogromok elől 1891-ben elmenekült Gershowitzékat soha nem vetette fel a pénz. George olyan intelligenciával és jó ízléssel éli az életét, ami ritka az egyszerű körülmények közé született, de később nagyon sok pénzt kereső emberek körében: finom ruhákat vásárol, de sohasem öltözik feltűnően. Keveset iszik, mindenben mértéket tart, rendszeresen sportol, botrányos, vagy költséges szerelmi kalandokról sohasem hallani. Mindössze két szenvedélye van: az elegáns háziköntösök és a brazil szivarok. Bármivel forduljanak hozzá a rokonok, barátok, kollégák, mindig számíthatnak rá. Pénzt kölcsönöz, szakmai tanácsot ad, protekciót szerez – sem időt, sem energiát nem sajnál, ha segíteni kell. Igazi „jóember”.

1928-ban illusztris vendég érkezik New-York-ba: az 53. születésnapját ünneplő Maurice Ravel. Az ismert énekesnő, Eva Gauthier estélyt ad honfitársa tiszteletére, és megkérdezi, hogy mi lenne a születésnapi kívánsága. „Szeretnék megismerkedni Gershwin-nel és hallani, ahogy zongorázik” – válaszolja Ravel. George boldogan jön, és szinte az egész repertoárját eljátssza, Ravel pedig el van ragadtatva. Aztán ő ül a zongorához, és a várakozással ellentétben nem a Bolerót játssza, hanem a Kék rapszódiát – és Gershwin lapoz neki.

A darab szép fokozatosan bevonul a köztudatba. Kezdőhangja – amit a klarinét játszik – olyan újszerű és különleges, hogy aki meghallja, azonnal tudja, hogy a Kék rapszódiáról van szó. Összetéveszthetetlen lett, akár Beethoven V. szimfóniája.