Gadó János: A „kétállami megoldás" és az erőszakos messiások

– Sir Keir Starmer brit miniszterelnök közölte izraeli kollégájával, hogy a közel-keleti konfliktushalmaz egyetlen megoldása az „életképes palesztin állam.” Ám mindazok után, ami október 7-én és azóta történt, palesztin államot követelni a józan ész megcsúfolása. Egy független palesztin entitás néhány héten belül a Hamasz uralma alá kerülne – írja Gadó János a Szombat folyóirat hasábjain megjelent elemzésében.

„Életképes palesztin államot” csak az követelhet, akinek számára a palesztin állam egyfajta vallási axióma, amelyet nem adhat föl, mert akkor vallásának alapjai omlanak össze. A középkori egyház gondolkodása köszön itt vissza: ha a tények és a dogmák ütköznek, jaj a tényeknek. Esetünkben mindazoknak a tényeknek, amelyek a palesztin szervezetek gátlástalan erőszak-kultuszáról és Izrael megsemmisítésének nyíltan hirdetett szándékáról tanúskodnak.

És valóban: a nyugati baloldal – és egyre inkább a jobbközép – vallási alaptétele a palesztin nép passiója, amelynek majd a feltámadás, vagyis a palesztin állam diadalmas megszületése követ majd. A „palesztin ügy” a legkisebb közös többszörös, ami a felszabadítás legkülönbözőbb változataiban hívőket (környezetvédők, LMBTQ emberek, BLM hívők, stb.) egyaránt megtalálja, lelkesíti és mozgósítja.

De miért éppen a palesztin ügy? Az alábbi vázlattöredékek csak néhány szempontot villantanak fel ennek megértéshez.

A nyugati baloldal keresztény gyökerei (ami mögött persze a zsidó gyökereket fedezhetjük fel) közismertek. A gazdagok ellen küzdő szegények mozgalma sok-sok évszázadon át az evangéliumi alapokra hivatkozott. Az evangéliumi szegénység olyan inspiráló példa volt, amely gyakran önállósult, kicsúszott a hatalmas, uralkodó katolikus egyház ellenőrzése alól. Jézus példabeszéde arról, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába, örökös inspiráció volt a szociális mozgalmak számára.

E mozgalmak messianisztikus hévvel küzdöttek a szegények jobb életéért és a bibliai egyenlőségért. Ezek a mozgalmak ugyanakkor gyakran erőszakosak is voltak – a fennálló rendet békés eszközökkel nem állt volna módjukban megváltoztatni.

Így a béke és igazság örök birodalmának eljöveteléről szőtt képzetek rendre összefonódtak valami véres, erőszakos, ámde igazságos végső leszámolással. 

Ez az utolsó, véres csata, amelynek nyomán szeretet és megértés uralja majd a földet. Ennek őstípusa a Jézus második eljövetele után bekövetkező  armageddoni csata, melynek során a béke fejedelme legyőzi majd a földi királyokat. Ennek szekuláris változatát énekelte meg Petőfi: „Ha majd minden rabszolga-nép, jármát megunva a síkra lép… Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül…”„Föl véres, szent igazságos harcra” – zengi az egyik legnépszerűbb munkásmozgalmi dal, a Varsavianka refrénje – röviden összefoglalva sok évszázad örök vágyképét.

A felvilágosodással a vallás világmagyarázó és mozgósító ereje lehanyatlott, ám a vallás helyébe lépő új világmagyarázatok hirdetői gyakran semmivel sem voltak türelmesebbek, mint a vallásháborúk megszállottjai: a gyakorlatban egy inkvizítor minden türelmetlenségével akarták igaznak vélt hitvallásukat másokra kényszeríteni. Annál inkább, mivel ideológiájukat és magukat is a megváltás letéteményeseinek tekintették. Így a megváltás és az erőszak képzetei újra és újra egymásba fonódtak.

Az új valláspótlékok első ízben a francia forradalommal léptek színre teljes fegyverzetben. Szabadság, egyenlőség, testvériség megváltó eszményeit a gyakorlatban a legvéresebb erőszakkal sikerült összefertőzni.

A testvériség eszméjéből bontakozott ki a nacionalizmus (a nemzetisten). (Lásd: „A magyarok istenére / Esküszünk”) …”). Uralkodó szerepe a francia forradalommal kezdődött és az I. világháború végéig tartott. Véres és hamis istennek bizonyult, mint minden ellenségképben gondolkodó ideológia. Apoteózisa az I. világháború volt, amikor a népek a nemzetisten nevében vonultak egymás ellen a vágóhídra.

(...)

Az arab országok 1950-1960 táján lezajlott nacionalista forradalmai fasiszta és kommunista jegyeket is mutattak. A hatalomra került brutális (szekuláris, nacionalista) diktátorok náci háborús bűnösöket alkalmaztak tanácsadónak, országaik a náci rendszerre jellemző nyíltsággal hirdették a zsidó állam iránti gyűlöletet – miközben a Szovjetunióval szövetkeztek, amely rendszerüket „haladó arab országok” néven aposztrofálta. 

Az ilyen országok élén álló vezérek szintén félisteni státuszba emelték magukat, és megvolt a messianisztikus küzdelem mitikus célja is: a zsidó állam elpusztítása. Ezzel szorgalmasan próbálkoztak is, míg végre négy vesztes háború után felhagytak vele. A messiási küldetést rátestálták a palesztin népre.

Az 1948-ban elmenekült 600 ezer palesztin először palesztin arab volt, majd 1960 után a szovjet propagandagépezet csinált belőlük palesztin népet – meglátva az ebben rejlő korlátlan lehetőséget. A palesztin nép szenvedéseivel és „igazságos harcával” ugyanis vissza lehetett hozni a más módon nem mozgósítható zsidóellenes érzelmeket és ki lehetett aknázni az ebben rejlő antiszemita potenciált.

Ami csodálatos, hogy a palesztin nép mítosza a Szovjetunió bukásával nem hanyatlott le, hanem világhódító útra indult.

A palesztin népből egy fél évszázad alatt a világ első számú áldozata lett, egyetemes vallásos kultusz alakult ki körülötte, nem tudnak olyan aljasságot elkövetni, amit röviddel később ne írnának a javukra. 

A palesztinok maguk is úgy tudják, hogy apokaliptikus küzdelmet vívnak a gonosz birodalmával (Izraellel). 2023. október 7-én a Hamasz ezt a küzdelmet kezdte (vagy folytatta) újra a legnagyobb nyíltsággal, a haladó nemzetközi közvélemény nem elhanyagolható rétegeinek rokonszenvétől kísérve.

Az 1989 utáni Európa a messianisztikus türelmetlenséget és erőszakot elveti, ám egyetlen esetben jogosultnak tartja és szentként csodálja: ez a palesztin erőszak az izraeliek (a zsidók) ellen. Ez az egyetlen erőszak, amelyet nemcsak hogy eltűr, de „szent,véres, igazságos” erőszaknak tart. „By all means necessary” – dicsőítették a Hamasz által elkövetett mészárlást a haladás zászlóvivői a szellem fellegváraiban, az egyetemi campusokon.

Az Izrael elleni palesztin szabadságharc képében a humanista nyugatnak sikerült visszacsempészni mindazt a barbárságot, amitől 1989 után szabadulni próbáltak.

A palesztinok harca áhítat, csodálat és tisztelet tárgya. Benne megjelenik a hagyományos vallás, a nacionalizmus, a szocializmus, a fasizmus és a haladás frazeológiája. Mivel mindezek az ideológiák kompatibilisek a megváltás eszméjével, így a palesztin ügy mozgósító ereje óriási. Ez az egyetlen megváltás, miben a posztmodern nyugat még hinni tud.

A „kétállami megoldás” a megváltás előszobája. Mantraszerű ismételgetése eme palesztin vallás alaptétele. A valósághoz ma már semmi köze – a posztmodern nyugat identitásához van köze.

A „kétállami megoldás” a bűvös formula, amelynek tartalmát mindenki, további magyarázat nélkül érti. Nem oroszok és ukránok, arabok és kurdok, kínaiak és ujgurok konfliktusát akarja megoldani a világ, ez a formula csakis izraeliekre és palesztinokra vonatkozik. Aki a „kétállami megoldás” híve, az a nagy testvériség tagja.

Gadó János írását teljes terjedelmében ITT olvashatják el a Szombatban.

Fotó: Palesztinpárti barikádharcosok egy holland egyetemen (Forrás: Wikimedia commons)